egyrészt egy serdülő lány nem is akar segítséget kapni, inkább szeretne
olyan lenni, mint az összes többi kortársa, másrészt harcot kell vívnia a
rendelkezésre álló lehetőségekért, ami már sokkal nehezebb. Itt van szükség
arra, hogy a szülők is bevessék magukat.
Kopp iszik egy kortyot az asztalra kikészített vízből.
- Mit csináljon az ember egy olyan lánnyal, aki nem akar felkelni reggel?
Ki lehet rángatni egy tizennégy éves lányt az ágyból, és ölben elvinni az
iskolába? Ezt ugyebár, nem lehet. Hát akkor mit lehet csinálni? És mit lehet
tenni akkor, ha egyáltalán nem írja meg a leckéjét? Hogy lehet kibírni az
összes konfliktust, azt, hogy a legcsekélyebb dolog is felidegesíti? Hogy
mindenkinek lábujjhegyen kell járnia körülötte? Hogy nem tud rendet
tartani maga körül? Hogyan lehet kibírni mindezeket a hétköznapi
helyzeteket? Egyáltalán nem könnyű.
Az előadás szünetében megmutatok Gabriellának egy cikket, épp
akkoriban olvastam. Egy kutatási eredményeket bemutató tanulmány
ADHD-s gyerekekről, amelyben 64 gyermeket vizsgáltak meg, mind a 64
fiú volt. Már önmagában az, hogy 2018-ban egy gyermekekről készült
tudományos vizsgálatot úgy készítenek el, hogy a legcsekélyebb módon
sincsenek tekintettel a nemi megoszlása, tulajdonképp mindent elárul.
Bármit hallani, vagy bármilyen vitaindító cikket is olvas az ember,
egyáltalán nem könnyű eljutni oda, hogy valaki kapjon egy
neuropszichiátriai diagnózist.
Nagyon nehéz. Főleg a lányoknak.
Mert hát, hogy is felelne meg egy lány azoknak a sablonoknak és
kritériumoknak, amelyeket fiúk számára állítottak fel? Néhány évvel ezelőtt
egy lány még csak nem is lehetett Asperger-szindrómás vagy ADHD-s.
Szinte minden, ami összefügg a diagnózisokkal, még mindig csak a
fiúkon alapszik. A kritériumok, az orvosságok és az információ.
Fiúktól, fiúkra, fiúknak.
Minden diagnózis minden egyes egyén esetében más, ráadásul a lányoké
sok esetben merően eltér a fiúkétól. Példaként említhetjük, hogy az ADHD-