Svante némán ül. Reménykedik, hogy lányának nincs igaza. Greta
folytatja:
- Ha két évünk van arra, hogy megforduljon a gázkibocsátási görbe,
akkor már most el kell kezdődnie valaminek, és jövő tavaszra már történnie
is kell valaminek. Valami nagyon nagy és nagyon váratlan dolognak.
A rénszarvasok lassan mozognak lenn a völgyben, a folyódelta
környékén. A levegő most már melegebb.
Összecsomagolnak, és folytatják a túrát, nemsokára az utolsó emelkedő
előtt állnak, hogy feljussanak a Trollsjö-tóhoz. Azt mondják, annyira tiszta
a vize, hogy harminc-negyven méter mélyre is lelátni benne. A tó körüli
sziklafalakról csepeg az esővíz és az olvadékvíz, és minden folyamatos
mozgásban van. A szél is fodrozza a felületét.
Érezni lehet, hogy a fejük felett, a sziklák közt már ott a tó.
De Greta hirtelen rendkívül fáradtnak tűnik. - Már csak száz méter, majdnem ott vagyunk. Bírod még? – kérdezi
Svante. - Nem tudom – válaszolja Greta.
Egy kicsit pihennek. Néhány fényképet készítenek a mobiltelefonnal.
Várnak. - Amikor gyerek voltam, mindig azt tanították nekem, hogy nem szabad
feladni. Mindig meg kell próbálni még egy kicsit – mondja Svante, és egy
hosszabb monológra készül. - Az első diákmunkám. Brommában dolgoztam egy mosodában, minden
reggel kb. másfél óra volt az út oda és másfél vissza. Egy elfekvő osztály
kakás lepedőit és takaróit kellett kimosnom. Én már első nap ott akartam
hagyni a munkát, de nagymama kényszerített rá, hogy folytassam. Azóta
sokszor gondoltam rá, hogy mennyire jó volt, hogy ezt tettem. Hogy nem
adtam fel. De most már nem vagyok benne annyira biztos. Néha arra
gondolok, hogy talán többször kéne feladnunk valamit. Vagy legalábbis
tenni néhány lépést hátrafelé.
Megint szemerkélni kezd az eső, és négy kilométerre vannak az úttól. Tíz
napja vannak úton, nemsokára vissza kell indulniuk Stockholmba. Holnap