De Greta nem akar hazamenni. Csak áll ott, mozdulatlanul,
másodperceken át. Megpróbál egyenletesen lélegezni. Majd járkálni kezd
körbe-körbe, mintha szabadulni akarna attól a pániktól és a félelemtől, amit
magában hordoz, mióta csak az eszét tudja.
Végül megáll, a távolba mered.
Még mindig kapkodva veszi a lélegzetet, és továbbra is folyik a könnye.
- Nem – mondja. Ugyanakkor nyüszítő hangot ad. Egy ijesztő hangot.
Mint valami állat. Minden ezen a pillanaton múlik.
Tétovázik. - Nem – ismétli.
- Maradni akarsz? – kérdezi Svante óvatosan. – Biztos, hogy ezt akarod?
Greta letöröli a könnyeit, és grimaszolni kezd. - Meg fogom csinálni – mondja.
Azzal sarkon fordul. Teste teljesen ellazult, és már nyugodtan mosolyog
az újságírókra, akik a sétálóutca másik oldalán várakoznak.
Greta visszamegy sztrájkolni, és Svante tekintetével követi minden egyes
mozdulatát. Egy fél óráig még ott áll az egyik oszlop mögött, és figyeli a
lányát. Arra gondol, hogy Greta bármely pillanatban elrohanhat innen.
Bármely pillanatban eluralkodhat rajta a stressz és a rémület.
De semmi sem történik.
Greta csak áll, és a lehető legnagyobb nyugalommal beszélget az
újságírókkal. Egyikkel a másik után.
Svante arra gondol, hogy Greta bizonyára nagyon rosszul érzi magát, és
talán az lenne a legjobb, ha egyszerűen hátat fordítana mindennek, és
hagyná a csudába ezt az egészet. De Greta nem fordít hátat.
Ott áll az emberek gyűrűjében.
Néha-néha végigjáratja szemét az Országház homlokzatán. Most
nyugodtabbnak látszik, mint az első napon, és aki nagyon-nagyon gondosan
megnézi, azt is láthatja, hogy mosolyog, egy szinte észrevehetetlen mosoly
jelenik meg az arcán. Mintha tudna valamit, amit mi, mások, nem tudunk.
És amikor elmennek az újságírók, megint elhelyezkedik a kis, kék
ülőpárnáján, és a tankönyveit olvasgatja, hogy ne maradjon le az iskolai
tanulmányaiban.