A sztrájkoló gyerekek azt hangoztatják, hogy a válság megoldása az, hogy a
válságot válságként kell kezelni. Ez a gondolat tulajdonképp nem új.
De, mint mondtuk, nem is erről van szó. És nem is arról, hogy alternatív
gondolkodásmódot, rendszerváltozást vagy új megoldásokat akarnának
bemutatni.
Hanem arról a szemléletről, hogy az emberek nagy többségének az a
vágya, hogy minden pontosan ugyanúgy folytatódjon tovább, ahogy eddig
is volt.
Az emberi félelmünkről van szó: félünk a változástól.
És hogy ez a hajtóerő véletlenül épp egybeesik a jelenlegi
hatalommegosztással, ami a legkiváltságosabbaknak kedvez – ez
természetesen rendkívül praktikus azok számára, akik véletlenül épp ennek
az exkluzív, kis embercsoportnak a tagjai.
És továbbra is lenyűgöző jelenség, hogy ezeknek az embereknek ráadásul
még sikerült is ennyi dühös, elkeseredett, fehér, rosszul fizetett és kihasznált
férfit rávenni arra, hogy az ő oldalukon küzdjenek.
Egyfajta huszonkettes csapdája, ami talán nem is annyira misztikus,
ahogy azt az ember gondolná.
Mert ha az uralkodó világrend téged tesz győztessé, akkor természetes,
hogy mindent megteszel azért, hogy azt megvédelmezd. És mi lehet jobb
annál, hogy ugyanennek az uralkodó világrendnek még a veszteseit is rábírd
arra, hogy ugyanezért küzdjenek?
A vesztés mindig viszonylagos, és tulajdonképp többé-kevésbé
valamennyien vesztesek vagyunk, hisz ez csupán attól függ, honnan nézzük
a dolgot.
A toborzási alap szinte végtelen, és mindennek a titka nevetségesen
egyszerű. Mindössze annyiról van szó, hogy minél több embert rá kell bírni,
hogy védje a maga kis világmindenségét.
A munkáját. Az otthonát. A külföldi utazásait. Az érdeklődését a
motorok iránt. A pénzét.
Egyszerűen arról van szó, hogy mindenkit a lehető legjobban meg kell
rémiszteni, meg kell fenyegetni változással és a helyzet romlásával. És