- Talán azokkal a legnehezebb, akik odajönnek hozzám, és rám akarnak
sózni valamit. Mindazok, aki azzal állnak oda, hogy „szia, van egy cégem,
és szeretném megkérdezni, hogy nincs-e kedved együttműködni velünk”.
Vagy azok, akik különböző konferenciákra akarnak meghívni, vagy akik
könyvet akarnak írni, vagy dokumentumfilmet vagy akármit készíteni.
Mindazok, akik próbálkoznak. Mi, akik iskolasztrájkot folytattunk, azt
ismételgetjük, hogy mindenki tegyen egy lépést hátra, ez az egyetlen módja
annak, hogy megmentsük az éghajlatot, és közben zömében olyanokkal
találkozunk, akik előre akarnak haladni. Mindazokkal, akik azért akarnak
tenni valamit, hogy mások legyenek, mint amilyenek most.
„Hétmilliárd ember, aki mind-mind meg akarja valósítani önmagát” – fut
át az agyamon. De azért ez nem egészen így van.
Hiszen csak egy kisebbség az, amelyik messze túlhaladja a bolygó azon
lehetőségeit, amelyek még biztosítják a fenntarthatóságot.
A probléma csak az, hogy mi ehhez a kisebbséghez tartozunk.
A probléma csak az, hogy minket, akiknek már minden vonatkozásban
bőven megvan mindene, folyton arra ösztökélnek, hogy még több rosszat
tegyünk.
Vásároljunk többet.
Utazzunk többet.
Együnk többet.
Csináljunk többet.
Néha eszünkbe jut, milyen is volt régen.
Miért nem láttuk azt, ami ma annyira egyértelmű?
És milyen lett volna az életünk, ha nem a lányainkra áldoztuk volna?
Más lett volna az elmúlt három-négy év, ha nem értük élünk?
Hogy teltek volna a hétköznapjaink, ha nem ismertük volna be a
kudarcunkat abban a pillanatban, amikor elfogytak az érveink?
Bárcsak léptünk volna akkor! Bárcsak változtattunk volna az életünkön
akkor!
De kétségeim vannak.