megtanulta kívülről. Greta kevesebb, mint egy perc alatt fejből ledarálja a
periódusos táblázatot, csak azon bosszankodik, hogy nem tudja, hogyan kell
egyes elemek nevét pontosan kiejteni.
Osztályfőnöke szabadidejében tanul vele. Hetente két órát, a
nagyszünetben, a lyukas óráiban, a könyvtárban. Titokban. Ennyi elég
ahhoz, hogy Greta le tudja tenni az ötödikes záróvizsgát.
Osztályfőnöke nélkül semmi sem működött volna.
Semmi sem.
- Túlságosan sok maximalista, túlérzékeny kislányt láttam tönkremenni.
Most már elég volt – mondja. – Betelt a pohár.
Ha egy ember tönkremegy, azt nehéz helyrehozni. És bár az akarat és a
rengeteg tudás megvan hozzá, a megoldások nem működnek jól, és gyakran
semmi remény, hogy hatékonyan működjenek.
Mert létezik segítség a rendszer keretein belül. Egyeseknek. Azoknak,
akik beleillenek valamelyik rendelkezésre álló sémába. De Greta nem
tartozik közéjük.
Több hónapon keresztül harcoltunk éjjel-nappal, míg végül megértettük,
hogy mindent magunknak kell csinálnunk. És természetesen messze nem
voltunk egyedül ezzel a felismeréssel.
A huszonkettes csapdájában érezzük magunkat a három különböző
intézmény között, és ébrenlétünk minden idejében olyan megbeszélésekre
járunk, amelyek arról szólnak, hogy mit lehet tenni, esetleg, majd egyszer,
később.
Egy működő társadalmi rendszerben természetesen léteznie kellene
megfelelő anyagi forrásokkal egy olyan intézménynek, amely megelőzés
céljából tájékoztatná és tanítaná a társadalmat a pszichiátriai problémákról
és a különböző diagnózisokról. Egy olyan intézmény vagy országos
hatáskörű szerv, amely ismeretterjesztést végezne a tanárok, a szülők és a
gyermekek körében mindarról, amit tudnunk kéne. Minden bizonnyal egy
ilyen intézmény lenne a legjövedelmezőbb befektetés a modern
társadalmunk történetében.
De nincs ilyen intézmény.