TIZENKILENCEDIK JELENET
Amikor beköltözött hozzánk a háború
Ősz van, és Európa átélte a második világháború óta a legnagyobb
menekültáradatot. Bár ez egy átlagos ember számára, úgy általában, nem
volt szörnyű, hacsak nem a Bevándorlási Hivatalban dolgozott az illető,
vagy tűzoltó, aki kétnaponta száguldott eloltani a menekülttáborokban kitört
tüzet.
Úgy gondoljuk, hogy a menekülthullámot a világ egyetlen társadalma
sem tudja átvészelni anélkül, hogy a civil lakosság is ne gyürkőzne neki,
hogy segítsen. Tehát, amit tudunk, azt megtesszük.
Beata és Greta még ennél is többet akarnak tenni, és azt javasolják, hogy
ajánljuk fel az Ingarö szigetén lévő nyaralónkat, hogy ott lakhassanak
menekültek. Így novemberben beköltözik oda egy család, és veszünk nekik
buszbérletet és ellátjuk őket élelmiszerrel, hogy ott lakjanak, amíg folyik a
menekültügyi eljárás. A hétvégéken szíriai ételeket eszünk a többi
szomszéddal együtt, és képeket nézegetünk Damaszkuszról.
Greta csak megszagolja az ételt. A fazekak és tálak fölé hajol. Beata a
kölcsönadott kanapén üldögél, szálegyenesen, ajkán mintaszerű mosoly.
Hősiesen végigkóstolja a szír konyha fogásait. Svante és én igyekszünk jó
vendégek lenni.
De még ha be is költözött hozzánk a háború, még ha a sicklai Refugees
Welcome szervezet adományaiból új, Disney-mintás huzatok kerültek is az
ágyunkra, maga a háború még mindig olyan messze van, hogy nem értjük.
És bárhogy próbálkozunk is, még mindig irdatlan erőre van szükségünk
ahhoz, hogy apró-apró lépésekkel valamit haladjunk előre a normális
hétköznapok felé, így bármennyire is szeretnénk, semmi mást nem vagyunk
képesek befogadni. Ehhez túlságosan fáradtak vagyunk.