a gyógyszer, és nem érkezett meg az elektronikus recept a gyógyszertárba.
Mindazokról a helyettesekről, akik soha meg sem jelentek, az álmatlan
éjszakákról és a végtelen telefonos várakozásokról, ha hívni akartuk a
Gyermekpszichiátriát, az iskolából küldött értesítésekről, amik soha nem
értek el hozzánk.
Panaszkodó szomszédokról és szétvert falakról, csalódott barátokról, akik
szép lassan elmaradoztak. Mobiltelefonokról, számítógépekről és
Instagram-profilokról, amelyeket pokolba kíván az ember.
Antidepresszánsokról és nyugtatókról. Azokról a napokról, amikor nem
alhatok odahaza, mert túl hangosan alszom. Koncertekről és darabokról,
amelyeket a pincében kell megtanulnom. Haverokról, akik messenger-
üzeneteikben szörnyűségeket írnak.
Mindazokról a napokról, amikor az embernek semmihez sincs ereje, és
már nem is akar semmit. Mindazokról a napokról, amelyek egyetlen,
reménytelen sötétséget jelentenek. Minden egyes napról – öt év minden
egyes napjáról –, amikor a családunk egyetlen étkezést sem tudott közösen
eltölteni, sőt, arra is alig volt képes, hogy közös helyiségben tartózkodjon.
A Nordiska Motståndsrörelsen{5} kapualjunkba felragasztott matricáiról,
arról, hogy házunk fényképét feltették az internetre, mindazokról az
estékről, amikor elmentünk a Gyermekpszichiátria sürgősségi osztályára,
ahol kaptunk egy sajtos szendvicset a váróteremben, majd újra
hazamentünk, hiszen ez is csak egy kísérlet volt arra, hogy határokat
szabjunk.
És az otthon ülő gyerekekről: mindazokról, akik nem bírják elviselni az
iskolát.
Beszélni kell arról az iskolarendszerről, amelyben négy gyerekből három
kívül kerül a rendszeren. Azokról a diákokról, akik nem kapnak év végi
bizonyítványt, mert a fejlesztőiskoláknak, amelyek több tízmilliós
nyereséget termelnek, „nem sikerül” tanárokat találnia. A világ
legnyereségesebb kudarca.
Autista gyerekekről, akiket olyan iskolába kényszerítenek, ahol 82
százalékuk iskolai terrornak van kitéve. Az iskolákkal folytatott rengeteg