HUSZONNEGYEDIK JELENET
Streetdance
Kedd van, épp csak összeszedtük magunkat egy borzalmas hétvége után.
Pénteken megint odament egy tanár Beatához, és megkérdezte, miért
tűnik olyan fáradtnak, és mikor szokott este lefeküdni.
- Éjfélkor – válaszolta Beata. A tanár rögtön felkapta a vizet, és
természetesen csupa jóindulatból, hosszas fejtegetésbe kezdett, hogy mikor
kell egy gyereknek lefeküdnie, és hány óra alvásra van szüksége ahhoz,
hogy másnap jól működjön az iskolában, és mindez annyira felizgatta
Beatát, hogy egész hétvégén nem tudott aludni. És ezalatt a három nap alatt
családunk újra tökétesen romokban hevert.
De ma kedd van, ilyenkor indulunk a táncórára.
Fontos, hogy időben készülődjünk, mert ha Beata azért aggódik, hogy
esetleg elkésünk, akkor olyan ideges lesz, hogy egyáltalán el sem tudunk
indulni.
Tehát jó időben elindulunk.
Beata ugyanis minden követ kikerül az utcán.
Mindig bal lábbal kell elindulnia, és ha eltéveszti, újra kell kezdeni. És
nekem pontosan akkorát kell lépnem, mint neki, ami nem egyszerű, mivel
hosszabb a lábam, és elég viccesen nézhet ki, ahogy ott pipiskedünk együtt
az utcán előre-hátra. Előre-hátra.
Alig egy kilométerre van a tánciskola, de nekünk ez majdnem egy óráig
tart. Csak akkor van ez a kényszerképzete, ha velem megy. És tökéletesen
megértem. Mert én pontosan ugyanezt csináltam az én édesanyámmal –
minden tikkem sokkal erősebben előjött, ha vele voltam.
Amikor odaérünk, azzal szembesülünk, hogy ma egy helyettes tánctanár
van ott, és ez nem jó, mert akkor minden másképp van, és Beata nem