HUSZONKILENCEDIK JELENET
Szimbiózis
Talán mégis inkább egy szakácskönyvet kellett volna írnom. Egy könyvet
teasüteményekről vagy kedvenc zeneszerzőmről. Vagy egy igazi
önéletrajzot. Énekes pályafutásom emlékeit.
Nem pedig kiégettségről, betegségekről meg diagnózisokról.
Egy kedves kis könyvet kellett volna írnom. Mondjuk a jógáról.
Amelyben azért természetesen harcolnék környezetvédelmi kérdésekért is,
mondjuk az ételek elpocsékolása vagy a nejlonzacskók ellen, vagy valami
más kérdésért, amely nem annyira kényelmetlen és súlyos az olvasó
számára.
Egy pozitív hangvételű könyvet kellett volna írnom, amelyben szóba sem
kerül olyasmi, mint evészavar vagy depresszió. Vagy hogy bizonyos
napokon az ember ki sem kel az ágyból, mert nem tud, nem akar, vagy nem
képes felkelni. Hogy bizonyos napokon olyanokat gondol, amit nem szabad
gondolni.
Nem kellett volna könyvet írnom arról, hogyan éreztem magam.
Nem kellett volna könyvet írnom arról, hogyan érezte magát a családom
az elmúlt években.
De meg kellett írnom. Mert pocsékul éreztük magunkat. Pocsékul
éreztem magam. Pocsékul érezték magukat a gyerekek. Pocsékul érezte
magát az egész bolygónk. Még a kutyánk is pocsékul érezte magát.
Kénytelenek voltunk írni erről.
Közösen.
Mert amikor rádöbbentünk, hogy miért érezzük magunkat úgy, ahogy,
igazából akkor kezdtünk el jobban lenni.
Kénytelen voltunk írni erről, mert mi azok közé tartozunk, akik kaptak
segítséget. Szerencsénk volt. És néha hiszek abban, hogy végül