akik azzal érveltek, hogy az idők és az értékek megváltoztak, és hogy igenis
lehetséges és helyénvaló túllépni az ókori görögök és rómaiak klasszikus
gondolkodásán. A másik oldalon voltak a „klasszikusok”, akik azt vallották, hogy
a klasszikus gondolkodók bölcsessége örök érvényű és egyetemes, így a modern
filozófusok és írók akkor cselekszenek a leghelyesebben, ha ezen bölcsességek
tanulmányozására, megóvására és követésére korlátozzák tevékenységüket.
Ez a vita páratlan időszak volt a történelemben: ugyanis az előretekintő
filozófusok ekkor tudtak először felülkerekedni riválisaikon. 1784-ben például
Immanuel Kant így írt a Mi a felvilágosodás? című tanulmányában:
A felvilágosodás az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságából.
Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül
gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk
fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van,
hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! merj a magad
értelmére támaszkodni! – ez tehát a felvilágosodás jelmondata. 13
A felvilágosodás arra szólította fel az embereket, hogy bízzanak önmagukban,
és merjenek szakítani a megkövesedett kulturális hagyományokkal. Egy sokkal
szkeptikusabb, empirikus bizonyítékokat követelő, rugalmasabb világnézetet
ajánlott abban a reményben, hogy az új kultúra alapjait nem a múlt
hagyományaiba vetett bizalom adja majd, hanem az a meggyőződés, hogy a
tudományos, technológiai és intézményi fejlődés révén sikerül majd egy jobb
világot felépíteni. Ezt a hozzáállást, amely tökéletesen megfelelő volt a gyorsan
változó környezethez való alkalmazkodásra, nemrég a közgazdaság-történész Joel
Mokyr „a növekedés kultúrájának” nevezte. 14
Amikor a technológiai és a politikai változások irama drámaian felgyorsult,
azok az egyének és társadalmak, akik meg tudtak barátkozni ezzel az új ethosszal,
rohamos fejlődésnek indultak. Ez pedig radikális paradigmaváltás volt a korábbi
korokhoz képest, amikor a fejlődés irama még sokkal lassabb volt, és a
felvilágosodás eszmerendszere gyakran kevésbé volt előnyös, mint a régiek
tisztelete és a hagyományokhoz való ragaszkodás.
Csakhogy a kultúra lényege és célja a megőrzés és a megtartás, nem pedig a
múlttal való szakítás, illetve a változás ünneplése. Így ez a belső feszültség a
legtöbb társadalom számára alaposan megnehezítette, ha nem egyenesen
meggátolta a gyors változást.
Kulturális tehetetlenség
A takarékos gén elmélete szerint távoli őseink egy evolúciós adaptációnak
köszönhetően tudták túlélni a táplálékban szegény időszakokat, mégpedig úgy,
hogy a szervezetük zsírtartalékokat halmozott fel. Jelenkori társadalmainkban