postaládába. Na de mindegy. Gondolom, ez a fontos levelek továbbításának modern
módja, csak át kell adni őket az újságíróknak. Azt mondják, az ön nekem írott levele
nagyjából a legfontosabb dolog, ami mostanában történt, azt a tényt leszámítva, hogy
nem kezdtünk háborúzni egymással amiatt, ami a két fiú között történt.
Nem beszélek oroszul, és nincs senki a közelemben, aki beszélne, úgyhogy
bocsásson meg érte, de angolul fogok írni. Alekszej le tudja fordítani önnek. Ön azt
mondta, hogy nagyon jól ír angolul – jobban, mint én.
Ó, lehetne rengeteg szakértő segítségem ehhez a levélhez, ha akarnám – emberek,
akik boldogan írnának magának tökéletes orosz nyelven, vagy tökéletes angol
nyelven, vagy tökéletes bármilyen nyelven. Úgy tűnik, ebben az országban mindenki
olyan, mint a maga Alekszej fia. Mindannyian jobban tudják nálam, hogy mit kellene
mondanom önnek. Azt mondják, lehetőségem van történelmi tettet végrehajtani, ha
jól válaszolok önnek. Egy nagy New York-i magazin kétezer dollárt ígért nekem a
válaszlevelemért, és aztán kiderült, hogy még csak meg se kellene írnom a levelet
ennyi pénzért. Azt a magazin emberei már megírták, és nekem csak alá kellett volna
írnom. Ne izguljon. Nem tettem meg.
Meg kell hogy mondjam magának, Mr. Ivankov, hogy elegem van a szakértőkből.
Ha engem kérdez, a fiainkat szakértők kergették a halálba. A maguk szakértői
kitaláltak valamit, mire a mi szakértőink válaszoltak rá valami különleges,
milliárddolláros kunszttal, aztán a maguk szakértői válaszoltak erre valami még
különlegesebbel, és aztán végül megtörtént, ami megtörtént. Olyan volt, mint egy
csapat gyerek sok milliárd dollárral vagy sok milliárd rubellel vagy mit tudom én.
Ön szerencsés, amiért maradt egy fia, Mr. Ivankov. Nekünk Hazellel nem maradt.
Hazel-nek és nekem Bryant volt az egyetlen fiunk. Nem Bryantnek hívtuk, ahogyan
elkereszteltük, hanem Budnak. Van egy lányunk, őt Charlene-nek hívják.
Jacksonville-ben dolgozik a telefontársaságnál. Ő hívott fel, amikor meglátta az ön
levelét az újságban, és ő az egyetlen szakértő abban, hogy mit írjak most, már akire
hallgatok is. Ő igazi szakértő, gondolom, mert Bud ikertestvére. De soha nem ment
férjhez, úgyhogy Charlene olyan közel volt Budhoz, amennyire csak lehetséges. Azt
mondta, hogy ön szép munkát végzett, ahogy elmondta, hogy milyen jó ember volt a
maguk Sztyepanja, és próbálta mindig azt tenni, ami a helyes, mint mindenki más. Azt
mondta, nekem is ugyanezt kellene elmondanom Budról. És aztán sírni kezdett, és azt
mondta, mondjam el magának azt a történetet Budról és az aranyhalról. Mire én: „Mi
értelme egy ilyen történetet megírni valakinek Oroszországba?” A történet nem
bizonyít semmit. Egyszerűen csak egy az olyan buta történetek közül, amiket egy
családban folyton elmesélnek, amikor együtt vannak Charlene azt mondta, éppen
ezért kellene elmesélnem magának, mert Oroszországban is egy édes és buta történet
lenne, és maga nevetne rajta, és jobban szeretne bennünket.
Hát tessék. Amikor Bud és Charlene olyan nyolcévesek voltak, egyik este egy kis
gömbölyű akváriummal állítottam haza, és két aranyhal volt benne. Az egyik kis
aranyhal az egyik ikeré volt, a másik a másiké, csak épp lehetetlen volt
megkülönböztetni egymástól a két halat. Pontosan egyformák voltak. Na és aztán
egyik reggel Bud korán felkelt, és az egyik aranyhal holtan lebegett a víz színén.
Úgyhogy Bud ment, és felkeltette Charlene-t, és azt mondta: „Hé, Charlene – meghalt
az aranyhalad." Hát ennyi a történet, Mr. Ivankov, amit Charlene szerint el kell
mesélnem magának.