becsszavamra csak...
- Nekem nem kell magyarázkodnod, szívem. Én melletted vagyok, nem számít,
akármiben. – Megcsókolta Lou arcát, és a fülébe súgta: - Nem lett volna ez gyilkosság, szivi. Nem halt volna bele. Nem csináltál semmi
borzasztót. Ez csak olyan állapotba hozta volna, hogy bármikor mehetne, ha Isten
elszólítja. Es Isten várja őt. - Most mi lesz, Em? – kérdezte Lou síri hangon. – Mit fog csinálni?
Lou és Emerald félelmükben egész éjjel nem tudtak aludni, várták, hogy Nagypapa
mit fog csinálni. De a szentséges hálószobából egy árva hang sem jött. Aztán hajnal
előtt két órával elszenderedtek.
Hatkor már újra fenn voltak, mert ez volt az az idő, amikor az ő nemzedékük a
konyhában megehette a reggelijét. Egyikük sem szólt egy szót sem. Húsz percük volt
az evésre, de rossz éjszakájuk annyira eltompította a reflexeiket, hogy alig nyeltek le
két-három falatnyi tojásízű finomított tengeri hínárt, máris letelt az idejük, és át
kellett adniuk a helyet fiuk nemzedékének.
Aztán, mivel a legutóbb kitagadottól ezt követelte a szokás, nekifogtak elkészíteni
Nagypapa reggelijét, amelyet hamarosan be kellett vinni neki. Tálcán, az ágyba. Meg-
próbálták vidáman felfogni a dolgot. Az egész feladatban az volt a legnehezebb, hogy
biz' isten valódi tojásokkal, szalonnával és olajos margarinnal kellett bánniuk, ezekre
költötte ugyanis Nagypapa tekintélyes vagyonának majdnem teljes hozadékát.
- Hát én nem fogok pánikba esni – jelentette ki Emerald – , amíg nem vagyok
benne biztos, hogy van miért pánikba esnem. - Talán nem is tudja, mit törtem össze – sóhajtotta Lou reménykedve.
- Valószínűleg azt gondolja, hogy az órád üvegjét – tette hozzá Eddie, a fiuk,
apatikusan piszkálgatva a kukoricakása-szerűre finomított fűrészporból készült
pogácsát. - Ne gúnyolódj az apáddal – szólt rá Em – , és ne beszélj teli szájjal!
- Szeretném én azt az embert látni, aki a szájába vesz ebből a vacakból egy falatot,
és nem szól rá semmit – mondta Eddie, aki hetvenhárom éves volt. Fölnézett az
órára. – Azt tudjátok, hogy ideje bevinni Nagypapának a reggelit. - Aha, igen, ideje – felelte Lou bágyadtan. Vállat vont. – Add ide a tálcát, Em.
- Menjünk be mind a ketten!
Amikor, ajkukon bátor mosollyal, lassan odasétáltak a tálcával, a hosszú képű
Schwartzok tágas félkörben álldogáltak a hálószoba csukott ajtaja körül.
Em bekopogott.- Nagypapa! – mondta vidáman. – Kééész a reggelii!
Semmi válasz. Újra bekopogott, ezúttal jóval erősebben.
Az ajtó fölnyílt a keze alatt.
A szoba közepén a puha, tágas, széles mennyezetes ágy – minden Schwartz
szemében az édes hajcsi-hajcsi szimbóluma – üres volt.
A halál lehelete, amelyről a Schwartzok mindeddig annyit sem tudtak, mint a
zoroasztrianizmusról vagy a szipojlázadás okairól, most mindenkinek elnémította a
hangját, lelassította a szívverését. A megilletődött örökösök gyöngéden elkezdtek a
bútorok alatt és a függönyök mögött kotorászni, hogy megkeressék azt, ami