a visszaemlékezés feladatához: „A betegnek inkább arra kellene elszánnia magát, hogy figyelmét
betegsége tüneteire irányítsa. A betegséget ezután nem szabad valami alantas dolognak tekintenie,
inkább méltó ellenfélnek, saját lénye részének, amely érdemes motívumokon nyugszik, s amelyből
későbbi életére értéket nyerhet. így kezdettől fogva érlelődik a megbékélés a tünetek útján
megnyilvánuló elfojtottál, de ezzel együtt a betegségi állapottal szembeni bizonyos tolerancia is.
212
Miközben a túlélő felszínre hozza emlékeit, folyamatosan figyelnie kell a biztonság megőrzésének
szükséglete és a múlttal való szembenézés szükséglete közötti egyensúlyra. A páciensnek és a
terapeutának közösen kell megtalálnia a beszűkülés és az emlékbetörés kettős veszélye közötti
biztonságos utat A traumás emlékek megkerülése a gyógyulási folyamat stagnálásához, az
elhamarkodott feltárás viszont a trauma értelmetlen, romboló újraéléséhez vezet. Az ütemezéssel és
időzítéssel kapcsolatos döntések nagy odafigyelést és gyakori közös felülvizsgálatot igényelnek. E
kérdéseket illetően a páciens és a terapeuta közötti nyílt véleménykülönbségek is elfogadhatók,
amennyiben a felek ezeket a rekonstrukció folytatása előtt Őszintén kifejezik és feloldják.
A páciens emlékbetöréses tüneteit gondosan nyomon kell követni, hogy a feltáró munka mindvégig
az elviselhetőség határán belül maradjon. Ha a trauma aktív explorációja során a tünetek drámaian
felerősödnek, az azt jelzi, hogy a folyamatot le kell lassítani, és ismételten át kell gondolni a terápia
menetét A páciensnek el kell fogadnia, hogy a terápia e szakaszában nem fog tudni képességei
maximumán teljesíteni, sőt talán még átlagosan sem. A trauma rekonstrukciója ambiciózus feladat:
a mindennapi élet követelményeit illető lazítást és „a betegségi állapottal szembeni bizonyos
toleranciát" igényel. A feltáró munka a legtöbb esetben a páciens életének mindennapi társas
keretein belül is elvégezhető, esetenként azonban a terápiás munka terhe biztonságosabb
környezetet is szükségessé tehet, például a páciens előre megtervezett kórházi tartózkodását. Nem
végezhető aktív feltáró munka akkor, amikor a páciens figyelmét valamilyen közvetlen életkrízis
köti le, vagy egyéb fontos célok kapnak elsőbbséget az életében.
A történet rekonstrukciója
A TRAUMATÖRTÉNET REKONSTRUKCIÓJA a páciens traumát megelőző életének és a
traumatikus eseményhez vezető előzmények áttekintésével kezdődik. Yael Danieli különösen
fontosnak tartja, hogy a páciens nyíltan magáénak ismerje el korábbi élettörténetét, annak
érdekében, hogy élete „folyamát újraalkossa" és visszaálljon a múlttal való folyamatosság érzése.^4
A pácienst bátorítani kell, hogy elevenítse fel a traumatikus esemény előtti fontos kapcsolatait,
ideáljait és álmait, valamint küzdelmeit és konfliktusait.Ez a fajta exploráció olyan kontextust kínál,
amelyen belül jobban értelmezhető a trauma sajátos jelentése.
213
A következő lépés a traumatikus esemény rekonstruálása a lények felsorolásával. A mozdulatlan
képek és benyomások töredékeiből a páciens és a terapeuta lassan összerakja az események
szervezett, részletes, szóbeli elbeszélését, amely időben és történetiségében szervesen illeszkedik a
páciens élettörténetébe. A narratívum nemcsak magát az eseményt tartalmazza, hanem a túlélő és az
életébén fontos személyek reakcióit is. Ahogyan a narratívum a legelviselhetetlenebb pillanatokhoz
közeledik, a páciensnek egyre nehezebb szavakat találnia, ezért magától átválthat a kommunikáció
nonverbális csatornáira, és például rajzolással vagy festéssel fejezi ki magát. A traumás emlékek
„ikonikus", vizuális jellege miatt a képkészítés az ilyen „kitörölhetetlen képek" leghatékonyabb
kezdeti megközelítése lehet. A kész narratívumnak tartalmaznia kell a traumás képanyag teljes és
életszerű leírását. Jessica Wolfe háborús veteránokkal folytatott munkája kapcsán így vélekedik a