Judith Lewis Herman - Trauma és gyogyulas

kettős feladattal szembesül: nemcsak az élet értelméről, rendjéről és igazságosságáról szóló
„ szétzúzott feltevéseit " kell újjáépítenie, hanem azt is meg kell találnia, miként oldhatja fel
nézeteltéréseit az emberekkel, akiknek hitében már nem képes osztozni.^9
215
Nemcsak saját értékessége tudatát kell helyreállítania, hanem arra is fel kell készülnie, hogy ezt
mások kritikus megítélése ellenében is fenntartsa magában.
E kérdéseket illetően kiemelkedően fontos a terapeuta erkölcsi álláspontja. Nem elég, ha a terapeuta
„ítéletmentes" és „semleges". A páciens arra szólítja a terapeutát, hogy ossza meg vele, ő maga
hogyan birkózik meg e hatalmas filozófiai kérdésekkel. A terapeuta szerepe nem az, hogy
előregyártóit válaszokkal szolgáljon - ez amúgy is lehetetlen -, hanem hogy erkölcsi szolidaritást
vállaljon a túlélővel.
A traumatörténet feltárása során a terapeutára az a feladat hárul, hogy kognitív, érzelmi és erkölcsi
kontextust biztosítson. A terapeuta normálisnak tekinti a páciens reakcióit, segíti a történtek
megnevezését és kimondását,. és osztozik a trauma érzelmi terhében. Hozzájárul továbbá a
traumatikus élmény új értelmezésének megalkotásához is - egy olyan értelmezéshez, amely
megerősíti a túlélő emberi méltóságát és. értékességét. Arra a kérdésre, hogy milyen tanácsot
adnának terapeutáiknak, a túlélők leggyakrabban a terapeuta tapasztalatérvényesítő szerepének
fontosságát említik. Egy incesztustúlélő a következőket javasolja: „Kitartóan biztassa őket, hogy
beszéljenek, még akkor is, ha láthatóan fájdalmas. Hosszú idő, amíg az ember maga is elhiszi.
Minél többet beszélek róla, annál biztosabb vagyok, hogy az egész csakugyan megtörtént, és annál
inkább be tudom építeni. A folyamatos megerősítés nagyon fontos - minden, ami távol tan attól,
hogy azt érezzem: elszigetelt, szörnyű kislány voltam.""
A történet hallgatása közben a terapeutának minduntalan figyelmeztetnie kell magát, hogy ne
alkosson feltételezéseket se a tényekről, se a trauma jelentéséről a páciens életében. Ha nem kérdez
rá konkrétan a részletekre, azzal azt kockáztatja, hogy saját érzéseit és értelmezését fogja
belevetíteni a páciens történetébe. Ami a terapeuta szemében jelentéktelen részletnek tűnik, az a
páciens számára könnyen a történet legfontosabb aspektusa lehet. Ennek a fordítottja is igaz: a
történet olyan aspektusa, amelyet a terapeuta elviselhetetlennek érez, jóval kisebb jelentőségű lehet
a páciens számára. Az egymástól eltérő nézőpontok tisztázása segítheti a traumatörténet kölcsönös
megértését. Az alábbi eset jól példázza a részletek tisztázásának fontosságát. A 18 éves, főiskolás
Stephanie-t egy beavatási rituálé' során erőszakolta meg egy fiúbanda:
Amikor Stephanie először mondta el, hogy mi történt vele, pszichológusa tejesen elszörnyedt a több
mint két órán át tartó nemi erőszak puszta brutalitásától. Stephanie számára azonban az egész
borzalom legrosszabb pillanata már a megerőszakolása után történt, amikor az elkövetők
kényszerítették, hogy azt mondja, „ez volt élete legjobb dugása". Tompultan és automatikusan
engedelmeskedett, ám később rettenetesen szégyellte magát, és undorodott magától.
Terapeutája ezt a lélek megerőszakolásának nevezte. Beszélt Stephanie-nak a rettegés által kiváltott
tompultsági reakcióról, majd megkérdezte, tisztában volt-e vele, hogy félt. Erre Stephanic-nak
további részletek is eszébe jutottak: az elkövetők megfenyegették, hogy ha nem mondja, hogy
„teljesen kielégült", akkor „sajnos újra meg kell kapnia a magáét". Ennek az információnak a
birtokában Stephanie eljutott odáig, hogy engedelmességét már nem megalázkodásként, hanem
menekülési stratégiaként tudta értékelni.