Judith Lewis Herman - Trauma és gyogyulas

evési és endokrin ciklus, számos szomatikus tünet fejlődhet ki, és a fájdalomérzékelés is abnormális
lehet. Valószínűleg ezért van, hogy egyes krónikusan bántalmazottak még a traumaelbeszélés teljes
rekonstrukciója után is valamilyen mértékű fiziológiás zavarral küszködnek. Ezeknek a túlélőknek
külön figyelmet kell fordítaniuk fiziológiás tüneteikre. Egyes esetekben szisztematikus újra-
kondicionálás vagy hosszú távú gyógyszeres kezelés válhat szükségessé. E kezelési terület még
napjainkban is csaknem teljesen kísérleti stádiumban van,^28
224
A traumás veszteség meggyászolása
A trauma elkerülhetetlenül veszteségekkel jár .Még ha a túlélő szerencsés is, és testi sérülés
nélkül kerül ki belőle, akkor is elveszíti énjének a biztonságos kötődés élményét adó belső
struktúráit. A testi sérülésen túl még testi integritásának érzését is elveszíti. Aki számára fontos
embereket veszít el, a barátaihoz, családjához vagy közösségéhez fűződő kapcsolataiban kénytelen
szembesülni az ürességgel. A traumás veszteségek megszakítják az egymást követő generációk
normál láncolatát, és ellenkeznek a gyász általános társadalmi szokásaival. Ezért a trauma történet
elmondása a túlélőnek elkerülhetetlenül mélységes fájdalmat okoz. Mivel e veszteségek nagy része
láthatatlan és feldolgozatlan, a gyász bevett rítusai kevés vigaszt nyújtanak.^29
226
A gyógyulás e szakaszában a gyászban való alámerülés a legszükségesebb, ugyanakkor
legfélelmetesebb feladat. A páciensek gyakran félnek, hogy nem tudnak vele megbirkózni, vagy Ha
egyszer megengedik maguknak, hogy gyászolni kezdjenek, soha nem tudják majd abbahagyni.
Danieli idézi annak a 74 éves özvegyasszonynak az esetét, aki túlélte a náci holokausztot: „Ha
minden elveszített ember meggyászolása csak egy évig tart, és 107 évig élek [és így minden
családtagomat meggyászolom], akkor is, mi lesz a többi hatmillióval?"^30
A túlélő gyakran nemcsak félelemből, de büszkeségből is ellenállhat a gyásznak. Tudatosan
elutasítja a fájdalmat, mert ezzel is tagadni akarja az elkövető győzelmét. Amennyiben ez történik,
fontos megértetnünk vele, hogy a gyász nem a megalázottság, hanem a bátorság aktusa. Ha nem
gyászol, elvágja magát önmaga egy részétől, és megfosztja magát a gyógyulás egyik fontos
lépésétől. Az érzelmek teljes skálájának - így a fájdalomnak - átélésére való képesség visszavétele
nem az elkövető akaratának való behódolásként, hanem ellenállásként értelmezendő. A túlélő csak
minden vesztesége meggyászolásával fedezheti fel magában elpusztíthatatlan belső forrásait. Egy
gyerekkorában számos alkalommal bántalmazott nő azt idézi fel, hogyan érezte meg életében
először a fájdalmát:
Mire tizenöt éves lettem, totál megváltoztam. Hideg, közönyös kis dög lettem. Egész jól megvoltam
minden vigasztalás és szeretet nélkül. Már nem tudott érdekelni. Nem sírtam én semmitől; ha
anyám kidobott, összekuporodtam, és a folyosón aludtam egy ládában. Az a nő egyetlen csepp
könnyet se tudott kisajtolni belőlem, akárhogy is vert. Akkor se sírtam soha, amikor a férjem vert
Amikor úgy megütött, hogy leestem a földre, akkor is csak felálltam, hadd üssön tovább. Kész
csoda, hogy nem ölt meg. Itt a terápia alatt többet sírtam, mint eddig egész életemben. Sose bíztam
senkiben annyira, hogy sírni lásson. Még magában se - kivéve az utolsó pár hónapot. Na,
kimondtam. Ez az év mondata!^31
Mivel a gyász nehéz feladat, a gyógyulás második szakaszában a stagnálás talán leggyakoribb oka a
gyásszal szembeni ellenállás. Ez az ellenállás több formában is megjelenhet; legtöbbször olyan
fantáziákban jelentkezik, amelyekben a bosszú, a megbocsátás vagy a kárpótlás mintegy
varázsütésre mindent megold.