A gyógyulás folyamatát megvilágító felismerések további lehetséges forrása a túlélők többségének
bölcsessége, akik nem részesülnek semmilyen „formális" kezelésben. A felépüléshez a legtöbb
túlélőnek meg kell lelnie saját módszerét, s ehhez saját erőire és a közösségükben elérhető
kapcsolatokra kell támaszkodnia. A kezeletlen túlélők rugalmasságának szisztematikus
tanulmányozása rendkívül ígéretesnek tűnik a hatékonyabb és szélesebb körben alkalmazható
terápiás eljárások kidolgozása szempontjából.^17 Az egyszerű, könnyen reprodukálható terápiás
módszerek kutatása mára már országokon és kultúrákon átívelő közös feladat, amely része annak az
egyre erősebb törekvésnek, hogy a háborúkra és a tömegeket érintő erőszakkitörésekre nemzetközi
válasz születhessen.
A gyógyulás szakaszai nemcsak az egyének, hanem traumatizált közösségek gyógyulásában is
nyomon követhetők. A háborúk sújtotta országok alapvető biztonságának helyreállítása köré
számos nemzetközi diplomáciai, katonai és humanitárius kezdeményezés szerveződött E
nagyságrendnél a biztonság megteremtése az erőszak azonnali leállítását, az agresszorok
megfékezését vagy akár lefegyverezését, valamint az áldozatok alapvető létszükségleteinek
biztosítását foglalja magában. Az áldozatok, az elkövetők és a kívülállók közötti klasszikus
konfliktusok a napjainkban folyó béketeremtő és békefenntartó erőfeszítésekben ugyanúgy
újrajátszódnak. Újra tapasztalhattuk az áldozatok mély felháborodását a kívülállók nyilvánvaló
közönyén és passzivitásán. Újra tapasztalhattuk, hogy az atrocitások elkövetői az egész világ előtt
kimutatják Önelégültségüket. A nemzetközi beavatkozások megdöbbentő elégtelensége az afrikai és
dél-európai államokban alighanem párját ritkítja. Mindazonáltal komoly előrehaladást jelent, hogy a
béketeremtés megszervezése olyan szinteken folyhat, amelyek messze túllépnek a szokványos
diplomáciai célokon és az egyes nemzetállamok katonai érdekein.
Sok olyan országban, amely a közelmúltban került ki valamely diktatórikus rezsim uralma alól vagy
polgárháborúból, hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az erőszak azonnali felszámolása és a
túléléshez szükséges alapvető feltételek biztosítása az érintett népesség számára a társadalom
gyógyulásának szükséges, de nem elégséges feltétele. A szisztematikus politikai erőszak
utóhatásaként teljes közösségek is mutathatják a PTSD tüneteit, valamint a tompultság és az
emlékbetörések, illetve a némaság és az újra-átélés ciklikus váltakozását. A gyógyulás emlékezést
és gyászt kíván. Latin-Amerika, Kelet-Európa és Afrika újabban demokratizálódó országainak
tapasztalatai azt mutatják, hogy a társadalmi közösség érzésének helyreállításához olyan fórum
szükséges, ahol az áldozatok kimondhatják az igazságot, és ahol szenvedéseiket formálisan is
elismerik. A tartós béke megteremtése továbbá szervezett erőfeszítéseket is igényel, amelyek
biztosítják a háborús bűnösök személyes felelősségre vonását. Ha nem is mindenkinek, de a
legsúlyosabb atrocitásokért felelős embereknek mindenképpen törvényes bíróság elé kell kerülniük.
Az igazságtétel reménye nélkül az áldozatok tehetetlen dühe az idő múlásától függetlenül egyre
erösebb lesz.
285
A demagóg politikai vezetők jól ismerik e düh erejét, amit nemegyszer arra használnak fel, hogy a
meghurcolt népet
a kollektív megtorlás ígéretével áltassák. Ahogyan a traumatizált emberek, úgy a traumatizált
országok is igénylik az emlékezést, a gyászt és a bűneikért való vezeklést ahhoz, hogy
elkerülhessék a traumák újraélését.^18
A diktatórikus rendszereket és a háborúkat követő periódusokban a trauma dialektikája gyakran a
büntetlenség kérdése körül folyó ádáz vitákban mutatkozik meg. A súlyos politikai
bűncselekmények elkövetői még akkor is jelentős hatalommal bírhatnak, amikor legszörnyűbb
blacktrush
(BlackTrush)
#1