287
Tudod, ha Nincs igazság, hát Nincs Béke... Mondhatod: hiszen ez egyszerű, de szerintem inkább,
hmm, nem bonyolult, mégis mély,
mégsem olyan túl könnyű. Végül is csak ennyi: ha nincs igazság, mi sem adunk nekik békét Tudod,
nekünk nincs békénk, Hát nekik sem lehet meg.
A hatalommal való visszaélés elfogadásának problémája a szexuális és családon belüli erőszak
bűncselekményeit is érinti. Mivel a nők és gyerekek alárendeltsége kultúránkban mélyen gyökerező
jelenség, a nőkkel és gyerekekkel szemben használt erőszakot és kényszerítést csak mostanában
kezdik alapvető emberi jogi sérelemként elismerni. Addig, amíg a feminista mozgalom nem írta le
az olyan elterjedt erőszakfajtákat, mint a bántalmazás, zaklató követés (stalking), szexuális zaklatás
és az ismerős által elkövetett nemi erőszak, ezeknek a visszaéléseknek még pontos nevük sem volt,
nemhogy bűncselekménynek tekintették volna őket. Még az erőszak normál esetben büntetendő
formáit (mint például a gyerekekkel való szexuális visszaélést) is olyan ritkán jelentették be vagy
üldözték, hogy az elkövetők gyakorlatilag biztosak lehettek büntetlenségük felöl.
Az elmúlt két évtizedben a feminista mozgalom által inspirált jogi reformok valamivel tágabbra
nyitották a kapukat a szexuális és csatádon belüli bűncselekmények áldozatai előtt, akik immár a
bíróságokon kereshetik igazságukat, és akiket erős alulról szerveződő, civil szolgáltatások
támogatnak abban, hogy szembeszálljanak támadóikkal. Ennek eredményeképpen, jóllehet az
áldozatok többsége még ma sem tesz hivatalos feljelentést, az elkövetők már nem lehetnek teljesen
biztosak az igazságszolgáltatás elkerülésében. Számos bírósági tárgyalás zajlott már nagy
nyilvánosság előtt, amelyben prominens és nagy hatalommal bíró férfiaknak (papoknak,
politikusoknak, híres sportolóknak) olyan bűncselekményekért kellett felelniük, amelyekről
egyértelműen azt gondolták, hogy nők és gyerekek ellen elkövethetik őket. Ezek a tárgyalások
egyfajta politikai szintérként szolgálnak, ahol a tragédia újra lejátszódik, és ahol a vita a
felelősségre vonás összetett erkölcsi kérdéseiről folyik.
A nyilvános elitélés lehetőségével szembekerülve a bűncselekménnyel vádolt elkövetők újra meg
újra szervezett támadást intéznek az áldozatok szavahihetősége ellen. A gyerekjogok védőinek, a
pszichológusoknak és mindazoknak, akik az áldozatok mellett tesznek tanúbizonyságot és
támogatják őket, szintén agresszív, szervezett támadásokkal kell szembenézniük.^20 A konfliktus
különösen a gyerekek elleni szexuális visszaélések körül mérgesedik el. Mivel a gyerekek minden
áldozat közül a legkiszolgáltatottabbak, és gyakran bántalmazóikra vannak utalva, nekik van a
legkevesebb esélyük az igazságtételre. Ezen túl a tartós, ismételt bántalmazásnak kitett gyerekek
különösen hajlamosak memóriazavarokra, ami akadályozza őket történetük elbeszélésében.^21 Ezt az
igazságtalanságforrást számos államban próbálták úgy orvosolni, hogy a gyerekek ellen elkövetett
szexuális erőszak esetében kiterjesztették az elévülés hatályát. Azok a felnőtt túlélők, akik csak az
amnézia feloldódását követően, utólag emlékeztek vissza bántalmazásukra, lehetőséget kapnak a
tanúskodásra és a bírósági jóvátétel keresésére. Ez a reform jelentősen kitágította a törvény
érvényesítésének lehetőségét.
Válaszképpen a megvádolt elkövetők védelmezői azzal érvelnek, hogy a késleltetett emlékezésen
alapuló állítások eleve elvetendők, mivel kizárt, hogy az így felelevenedő emlékek valósak. Mi
több, azt állítják, hogy ezek az emlékek csak nagy tömegben gyártott koholmányok lehetnek,
melyeket a pszichológusok találnak ki, és az erőszakos meggyőzés eszközeivel visszaélve hitetnek
el a hiszékeny áldozatokkal. Azokat a túlélőket, akik gyerekkori emlékeik feltárásával állnak elő,
szuggesztív és rosszindulatú pszichológusok cselszövésének áldozatul esett bábként állítják be.^22