Quim Monzó - Guadalajara

már mindent tud egy darabról. Tudja, hogy ha a darab jó lenne, akkor nem
lenne semmi baj az előadások számával, akkor gond nélkül eljátszoa volna
kilencszázhuszonnégyszer, sőt akár ötezer-hétszázzenháromszor is, és
akkor minden alkalommal felfedezne benne valami újat. A rossz darabokkal
azonban az történik, hogy minden előadás egy újabb meghasonulás.
Kilencszázhuszonnégy előadás után a meghasonulás szinte a végletekig
fokozódik, és a darab semmivé foszlik. Akkor is, ha rajta kívül ezt senki nem
veszi észre. Mint ezek, akik most nevetnek, pontosan abba a szünetbe
nevetnek bele, amit azért tart, hogy nevessenek. Ahogy vége a nevetésnek,
folytatja a monológot, és miközben beszél, leül egy székre, az asztalra
könyököl, a fejét a kezére támasztja. Hányszor végigcsinálta már ezt a
mozdulatsort... Mi lenne, ha egyik este, ahelye hogy leül a székre és a
kezére támasztja a fejét, odamenne a függönyhöz és megszagolná? Vagy ha
felemelné a lábát, és csak nézné a cipője orrát? Mindig ugyanaz történik,
végig tudná csinálni az előadást (az első jeleneől az utolsóig) teljes
sötétben is, akár úgy is, ha a színpad tele lenne aknával. Egy aknákkal
rendesen telerako színpad nem okozhat gondot egy rendes színésznek:
nyugodtan sétálgathatna, és biztos lenne benne, hogy nem lép aknára,
mert minden egyes mozdulat a fejében van, milliméterre pontosan tudja,
hová kell lépnie. Ezek a mai színészek azonban, akikben semmi
fegyelmezeség nincsen, és előadásról előadásra változtatják a lépéseiket
és mozdulataikat, és nem azért, hogy minél jobban csinálják (ha azért
lenne, akkor nem szólhatnánk egy szót sem!), hanem mert nincs semmiféle
rendszer, ami alapján dolgoznának, az ilyen színészek biztos, hogy két lépés
után a levegőbe repülnének. Ha! Azt színleli, hogy rájön a köhögés, és nem
tudja abbahagyni, a monológ utolsó mondatait így mondja el, szaggatoan,
miközben az öklével (finoman, de azért úgy, hogy az egész teremben
hallható legyen) a zöld és kék virágos falat ü, majd visszaül a székre.
Amikor befejezi a monológot azzal, hogy „Különben az egésznek semmi
értelme nem le volna!”, belép majd a színésznő (aki imádja a darabot, és
soha nem fog rájönni, milyen üres az egész), meglepetést színlel, és azt
mondja: „Szervusz, Lluc. Nem gondoltam, hogy i talállak.” A színész
lépteket hall, úgy tesz, mint aki nagyon meglepődik, felkel a székről, és
befejezi a monológot: „Különben az egésznek semmi értelme nem le
volna!” Erre belép a színésznő, és azt mondja: „Szervusz, Lluc. Nem
gondoltam, hogy i talállak”, a színész könnyed léptekkel, akár egy