ki belőle, megmozdította az arcát, s a négyszeres lövés
leterítette. Jaromír Hladík március huszonkilencedikén halt
meg, reggel kilenc óra két perckor.”
A mai világunkban – olyan társadalmakban, ahol üressé
tették a szépség és a szentség fogalmát, és az emberek minden
energiájukat anyagi javak birtoklására és a látszatra fordítják –
nem örvend túl nagy népszerűségnek az az irodalmi fantázia,
amely egy műalkotás befejezése érdekében állítja meg az időt.
Ellenkezőleg, az ősi sugalmazás egyfajta narcisztikus őrület
formájában mutatkozik: személyes küzdelemként, egyenesen
közelharcként az idő múlása ellen, és ennek sokkal kevésbé
nemes indítékai vannak, mint amilyeneket Borges elképzelt.
Az emberek mindig is nagy gondot fordítottak saját
kinézetükre. Ügyelnek a megjelenésükre, mert tisztában
vannak azzal, hogy minden közösségben a testbeszéd alapvető
fontosságú a kapcsolatok és a hierarchia kialakításában. A
díszek és a hajviseletek, a tetoválások és a maszkok, a ruházat
és a színek a kommunikáció hatékony eszközei: agresszivitást
és engedékenységet jelenthetnek, tiszteletet parancsolhatnak,
vagy a csábítás kellékei lehetnek.
Saját testünk ápolása, a hibák és az öregedés jeleinek
elfedése évezredek óta dokumentált gyakorlat. Számos
prehistorikus sírból kerültek elő nyakékek, ékszerek, és a
régészek festékanyagok nyomaira is bukkantak. Az ókori
Egyiptomban és a görög-római civilizációban az elit testápolási
és kozmetikai praktikájának számos bizonyítéka ismert
mindenki számára. Az időskort, ami a bölcsesség szinonimája
[ 24 ]