Guido Tonelli - Idő

szolgál a horror műfajában készülő filmek számára. A
titokzatos Orlok gróf alakjával Friedrich Wilhelm Murnau
rendező, a német expresszionizmus mestere, 1922-ben a
félelemkeltés archetípusát teremtette meg. A „sosem halott”
Nosferatu, aki egy koporsóba menekül a napfény elől, és emberi
vérrel táplálkozik, előfutára lett a filmes vámpírok – akik
folyamatosan nézők egész nemzedékeit rémisztik meg, és
egyben le is nyűgözik – hosszú sorának.
E remekmű alapján erről a magányos életre kárhoztatott,
iszonyatos, gyötrődő és boldogtalan lényről – aki gyakran él át
kínokat amiatt, hogy halhatatlanságának megőrzése érdekében
minden éjjel gyilkolnia kell – szóló történeteknek számos új
változata született.
A „sosem halott” legendájához hasonlóan az idő is mintha
szakadatlanul feltámadna. Újra meg újra előbukkan a
koporsóból, és továbbra is itt csavarog közöttünk, szétzúz
minden illúziót, és meghiúsít minden arra irányuló kísérletet,
hogy megöljék és egyszer s mindenkorra eltemessék.
Még az idő eltűnését feltételező tudományos elméletek
esetében is, mint amilyen az LQG, a hurok-kvantumgravitáció, a
dolgok valójában jóval bonyolultabbak, mint amilyennek
látszanak. Először is, az elméletnek ugyanezek a hívei
nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy az idő nem foszlik
semmivé csak úgy, tout court: amikor a tér egyfajta
infinitezimális, végtelenül kicsiny habbá bomlik, az idő eltűnik
az alaprétegből, azaz immár nem meghatározó eleme a
mikroszkopikus világnak. Ők is óvatosak azonban, hogy ne