Elképzelései szerint az egyes gazdasági szektorok nemzetköziesítése
elengedhetetlen ahhoz, hogy a nemzetek feletti integráció megvalósulhasson
és a nemzetállamok kiküszöbölhetőek legyenek.
Ezért a II. Világháborút követően az Európai Unió
három modellje rajzolódott ki.
Az egyik volt a funkcionalista modell, a másik a kormányközi változat, s a
harmadik a föderációs megoldás. Az 1960-as években a funkcionalisták az atlanti
partnerség jelszavát hangoztatták. Az atlanti társas viszony az Egyesült Államok és
Nyugat-Európa integrációját célozta a két térség érdekeinek a szinkronba hozásával.
A kutatók egyetértenek abban, hogy a Retinger és Bernhard herceg által
előterjesztett kezdeményezés célja a háttérhatalom európai és amerikai szárnya
közötti kapcsolat szorosabbra fűzése volt. Az első tanácskozás résztvevőinek a
listáját Retinger, Bernhard herceg és Rijkens állította össze. Csak az európai
NATO országok és Svédország képviselőit vették számításba. Az így összehívott
csoportba belekerült a belga és az olasz miniszterelnök - Paul van
Zeeland és Alcide de Gasperi - , Franciaországból a jobboldali miniszterelnök
- Antoine Pinay és a szocialisták vezetője: Guy Mollét. A résztvevők között
szerepeltek olyan diplomaták, mint az olasz Pietro Quaroni és a görög Pipinelis.
Németországot Rudolf Miller jogász és Otto Wolf von Amerongen nagyiparos,
Dániát a külügyminiszter, Angliát pedig a Munkáspárt két vezetője: Denis
Healey és Hugh Gaitskell képviselte; a konzervatív párt részéről Robert
Boothby; az angol kormány részéről Sir Oliver Franks volt jelen.
Az Atlanti-óceán másik partjáról is igen tekintélyes személyiségeket hívtak
meg: George Ball-t, a Lehman Brothers bankház fejét, az amerikai
Külügyminisztérium korábbi magas rangú tisztségviselőjét, aki ebben a minőségében
az atlanti partnerség egyik kialakítója volt. Később a Trilateriális Bizottságban is
vezető szerepet játszott. Ball szorosan együttműködött Jean Monnet-val a
Schumann-tervről folytatott tárgyalásokon.
A másik amerikai vendég David Rockefeller, a Chase Manhattan Bank akkori
elnöke, a CFR egyik vezetője, az Amerikai Nemzetközi Kereskedelmi Kamara
vezetőségi tagja és a Trilateriális Bizottság alapítója volt. David Rockefeller az, akit a
háttérhatalom kutatói, többek között Robert Gaylon Ross, a "Who is who?" című
munkájában (amely 1995-ben a texasi San Marcos-ban jelent meg) a háttérhatalom
quasi-állama legfőbb vezetőjeként jelöl meg.
Meghívást kapott Dean Rusk, aki 1961-től 1969-ig az Egyesült Államok
külügyminisztere, korábban - 1952 - től 1960-ig - pedig a Rockefeller Alapítvány
elnöke volt. Dean Rusk John Foster Dulles-t követte hivatalában. Dulles maga is
szoros kapcsolatokat tartott fenn Jean Monnet-val, valamint Dean Achesonnal, aki
Truman elnök idején volt a külügyminiszter, s aki a Marshall-terv valódi szerzőjének
tekinthető. Az első Bilderberg tanácskozáson, amely 1954 május 29-től 31-ig tartott,
összesen 67-en vettek részt. Azóta a tanácskozások résztvevőinek létszáma
némiképp növekedett, de az állandó bizottság létszáma változatlan maradt. Joseph
Retinger 1960 - ban meghalt, és a Bilderberg Csoport titkári tisztjét E.H. van der