özvegy egy ósdi katonai pisztolyt szegez rá.
- Bocsánat - suttogta.
Az özvegy meg sem mozdult. A limlomokkal zsúfolt szoba közepén tüzetesen szemügyre
vette a szögletes vállú óriást a homlokára tetovált hamukereszttel, és a por gomolygó ködén át
egy másik kor ködében látta, kétcsövű puskával a vállán és nyúlfüzérrel a kezében. - Az Isten szerelmére - fakadt ki halkan -, nem igazság, hogy most küldik rám ezt az
emléket. - Szeretném bérbe venni a házat - szólalt meg Aureliano Triste. Az asszony felemelte a
pisztolyt, biztos kézzel célba vette a hamukeresztet, és kérlelhetetlen elszántsággal felhúzta a
závárt. - Ki innét! - kiáltotta.
Aureliano Triste aznap este vacsora közben elmesélte a családnak a történteket, és Ursula
úgy megdöbbent, hogy elsírta magát. - Szent Isten! - kiáltotta, kezét a fejéhez kapva. - Még
mindig él! - Az idő, a háborúk, a számtalan, mindennapos bajok kiverték a fejéből Rebecát.
Csak a hajthatatlan és megvénült Amaranta nem felejtette el egy pillanatra sem, hogy Rebeca
él és rothad a tulajdon férges levében. Őrá gondolt hajnaltájt, amikor jeges szíve felébresztette
a magányos ágyban, őrá gondolt, amikor fonnyadt mellét és löttyedt hasát szappanozta,
amikor magára vette öregasszonyos fehér alsószoknyáit és batiszt pruszlikjait, és amikor
szörnyű vezeklésének fekete pólyáját kicserélte a kezén. Mindig, minden órában, ébren és
álomban, a legfennköltebb és a legalantasabb pillanatokban Rebecára gondolt, mert a magány
megtizedelte az emlékeit, elhamvasztotta a bánat tornyosuló szemétdombjait, amelyeket az
élet felhalmozott a szívében, de megtisztította, felmagasztalta, örök életűvé tette a többit, a
legkeserűbbeket. A szép Remedios is tőle tudott Rebeca létezéséről. Valahányszor elhaladtak
az omladozó ház előtt, Amaranta mindig elmondott valami kellemetlen epizódot, gyalázó
mesét, hogy emésztő gyűlölete az unokahúgára is ráragadjon, s így túlélje őt, de hiába, mert a
szép Remedioson nem fogott semmiféle szenvedély, legkevésbé a másoké. Ursulában viszont
ennek épp a fordítottja ment végbe, Rebeca emléke minden szennyeződéstől megtisztult
benne, mert a szánni való kislány képe, ahogy a házba került, tarisznyájában a szülők
csontjaival, elhomályosította későbbi vétkét, amely lemetszette a család terebélyéről. Második
Aureliano kijelentette, hogy haza kell hozni és gondját kell viselni, de jó szándéka megtört
Rebeca hajthatatlan makacsságán: hosszú évek kínlódásával és nyomorgásával vívta ki a
magány kiváltságait, s most nem volt hajlandó lemondani róluk a könyörület hamis írjával
felkavart öregségért.
Februárban, amikor Aureliano Buendía ezredes tizenhat fia visszajött, még mindig a
homlokán viselve a hamukeresztet, Aureliano Triste a vigadozás hevében megemlítette nekik
Rebecát, s a testvérek fél nap alatt újjávarázsolták a ház külsejét; új ajtókat és ablakokat tettek
a régiek helyébe, vidám színekkel átfestették a homlokzatot, megtámasztották a falakat, és
kicementezték a járdát, de a ház belsejét nem hozhatták rendbe. Rebeca még az ajtón sem
dugta ki a fejét. Hagyta, hogy befejezzék az eszeveszett tatarozást, azután kiszámította a
költségeket, és Argénidával, az öreg cseléddel, aki még mindig vele volt, küldött egy marék
pénzt, amely a legutóbbi háború idején kiment a forgalomból, de az ő szemében megőrizte az
értékét. Ekkor jöttek rá, milyen elképzelhetetlenül messzire került a világtól, és megértették,
hogy konok bezárkózottságából mindaddig nem lehet kimozdítani, amíg egy leheletnyi élet
van benne.
A második alkalommal, amikor Aureliano Buendía ezredes fiai visszalátogattak
Macondóba, ott maradt még egy fivér, Aureliano Centeno, és beállt Aureliano Triste gyárába.
Annak idején az elsők közt érkezett, hogy a keresztséget fölvegye, s Ursula is, Amaranta is jól
megőrizte az emlékezetében, mert néhány óra alatt minden törékeny tárgyat elpusztított, ami
csak a keze ügyébe került. A kezdeti lendületet, amellyel fejlődésnek indult, az idő
megfékezte: közepes termetű ember lett, arcát himlőhelyek borították, de kezének bámulatos