gyerekek hálógyékényét, mert éjszaka Meme egy poloskát talált. Minthogy a gyerekek jelen
voltak a tisztogatásnál, Ursula arra gondolt, hogy Fernanda arra az egyetlen helyre tette a
gyűrűt, ahol a gyerekek nem érhetik el: a polcra. Fernanda viszont csak a mindennapos
útvonalai mentén kereste, nem tudván, hogy épp a megszokás akadályozza az elvesztett
dolgok felkutatását, s ezért kell annyit vesződni, amíg rájuk találunk.
Ursula, aki minden erejét megfeszítette, hogy a házban történő legkisebb változásokról se
maradjon le, nagy segítségre talált José Arcadio nevelésében. Amikor észrevette, hogy
Amaranta a gyerekek szobájában új ruhát ad a szentekre, úgy tett, mintha meg akarná tanítani
a kisfiút a színek közti különbségre.
- Lássuk csak - mondta -, hadd halljam, milyen színű ruha van Szent Ráfáel arkangyalon.
A gyerek ily módon mindazt tudatta vele, amit a szeme megtagadott tőle, és jóval azelőtt,
hogy José Arcadio elment a szemináriumba, Ursula már a szövet tapintásából is meg tudta
különböztetni a szentek ruháinak színét. Néha azért előfordult egy-egy váratlan baleset.
Amaranta egy délután a begóniás tornácon hímezett, és Ursula nekiment. - Az Isten szerelmére - fakadt ki Amaranta - , nézzen az orra elé.
- Te ültél rossz helyre - mondta Ursula.
Efelől nem volt kétsége. De attól a naptól kezdve felfedezett valamit, amire addig senki se
jött rá: hogy a nap állása az év folyamán észrevétlenül változik, és a tornácon ülők
öntudatlanul is követik a székükkel napról napra. Ezután csak meg kellett jegyeznie a
dátumot, és máris tudta, hogy pontosan hol ül Amaranta. Bár egyre feltűnőbben remegett a
keze, és alig tudta húzni a lábát, soha még egyszerre annyi helyen nem látták apró kis alakját.
Majdnem olyan serény volt, mint amikor a háztartás egész súlya az ő vállára nehezedett. De
az aggság áthatolhatatlan magányában olyan éleslátással tudta mérlegelni a család életének
legjelentéktelenebb eseményeit is, hogy csak most tárult fel előtte tisztán sok igazság, amit
hajdan a nagy elfoglaltsága miatt nem láthatott. José Arcadio még fel sem készült a
szemináriumra, amikor ő már a legapróbb részletekig végiggondolta a család egész történetét
Macondo megalapítása óta, és teljesen megváltoztatta az ivadékairól alkotott véleményét.
Rájött, hogy Aureliano Buendía ezredes nem azért hidegült el a családjától, mert a háború
megkérgesítette a lelkét, mint addig hitte, hanem azért, mert soha nem szeretett senkit, se
Remediost, a feleségét, se azt a számtalan nőt, aki egy-egy éjszakára bevonult az életébe, s
még kevésbé a fiait. Az is felderengett benne, hogy fiát nem az idealizmus vitte a háborúk
hosszú sorába, ahogy mindenki hitte, és nem a fáradtság miatt mondott le a küszöbönálló
győzelemről, ahogy mindenki hitte: akár győzött, akár vesztett, ugyanannak köszönhette:
pusztán a vétkes gőgnek. Be kellett látnia, hogy fiának, akiért az életét is odaadta volna, van
egy fogyatékossága: képtelen szeretni. Egy éjjel, amikor még a hasában hordta, hallotta, hogy
felsír. Olyan élesen hallatszott a sírás, hogy José Arcadio Buendía fölébredt mellette, és
megörült, hogy hasbeszélő lesz a fia. Mások jóstehetséget jövendöltek neki. Őt viszont elfogta
a reszketés, mert biztosan tudta, hogy az a mélyről fakadó jajszó a félelmetes disznófarok első
jele, és buzgón kérte az Istent, engedje elpusztulni a magzatot a méhében. De az aggkor
megvilágosodásában ráeszmélt, és sokszor mondogatta, hogy az anyák hasából felhangzó
gyereksírás nem a hasbeszélő képesség vagy a jóstehetség, hanem a szeretni nem tudás
csalhatatlan jele. Miután a fiáról alkotott képe ily módon leértékelődött, Ursulában hirtelen
feltámadt mindaz a részvét, amivel addig az adósa maradt. Amaranta viszont, aki eddig
elborzasztotta keményszívűségével, megkeserítette tömény keserűségével, a végső vizsgálat
fényében most úgy állt előtte, mint minden idők leggyöngédebb női teremtménye, s a
szánakozó tisztánlátás megértette vele, hogy nem bosszúvágyból gyötörte oly méltatlanul
Pietro Crespit, ahogy mindenki hitte, és nem keserűségének maró epéje változtatta lassú
kínszenvedéssé Gerineldo Márquez ezredes életét, ahogy mindenki hitte, hanem mindkét
esetben a mértéktelen szerelem és a leküzdhetetlen gyávaság kelt benne halálos párviadalra,
hogy végül is az irracionális félelem kerekedjék felül, az örökös félelem önnön háborgó