Gabriel García Márquez - Száz év magány

Visszaadta gazdáiknak a kölcsönkért ágyakat és zsámolyokat, a hetvenkét éjjelit pedig
elraktározta Melchiades kamrájában. A bezárt helyiség, amely körül egykor a ház szellemi
élete zajlott, ettől kezdve a bilik szobája néven lett ismeretes. Aureliano Buendía ezredes
szerint jobb elnevezést nem is találhattak volna, hiába álmélkodott a család többi tagja, hogy
Melchiades kamráját nem támadja meg se a por, se a pusztulás, ő mégiscsak szemétdombnak
látta. Egyébként láthatólag nemigen érdekelte, hogy kinek van igaza, s csak azért szerzett
egyáltalán tudomást a kamra sorsáról, mert Fernanda egy egész délután ki-be járkált, és
zavarta a munkájában, amikor a biliket hordozta.
Ez idő tájt bukkant fel újra a házban Második José Arcadio. Köszönés nélkül végigment a
tornácon, és bezárkózott a műhelybe, hogy elbeszélgessen az ezredessel. Ursula ugyan nem
láthatta, de a munkafelügyelői csizma kopogását elemezve rádöbbent, hogy Második José
Arcadio menthetetlenül eltávolodott a családjától, még az ikertestvérétől is, akivel
gyerekkorában leleményes megtévesztő játékokat játszott, s akire most már semmiben sem
hasonlított. Hórihorgas, ünnepélyes alak lett belőle, csupa tűnődés és szaracén bánat, őszies
színű arcán valami gyászos visszfény. Kettőjük közül ő hasonlított inkább az anyjára,
Irgalmas Szent Zsófiára. Ursula szemrehányásokat tett magának, amiért hajlamos volt
kifelejteni a családból, de amikor ismét otthon érezte, és tapasztalta, hogy az ezredes
munkaidő alatt is megtűri a műhelyében, újból átvizsgálta régi emlékeit, és egyre szilárdabb
lett az a meggyőződése, hogy Második José Arcadio még valamikor gyerekkorában kicserélte
magát az ikertestvérével, mert az Aureliano név őt illette meg, nem pedig a másikat. Senki se
tudta, hogyan és miként él. Egy időben úgy tudták, hogy nincs állandó lakhelye, és kakasokat
nevel Pilar Ternera házában, ahol olykor meg is alszik, de legtöbbször a francia matrónáknál
tölti az éjszakát. Érzelem és becsvágy nélkül hányódott, mint egy bolygó csillag Ursula
naprendszerében.
Második José Arcadio csakugyan nem tartozott már a családba, mint ahogy más családba
sem, soha többé, amióta Gerineldo Márquez ezredes egy régi hajnalon elvitte a kaszárnyába,
nem azért, hogy kivégzést lásson, hanem hogy ne felejtse el, amíg csak él, a kivégzett ember
szomorú és kissé csúfondáros mosolyát. Ez volt a legrégibb, sőt, egyetlen gyerekkori emléke.
A másikat, az öregemberét, aki időtlen zekéjében és hollószárnyú kalapjában csodálatos
dolgokról mesélt egy vakítóan fényes ablak előtt, nem tudta elhelyezni az időben. Elmosódó
emlék volt, minden tanulság vagy nosztalgia nélkül, nem úgy, mint az agyonlőtt ember
emléke, amely tulajdonképpen megszabta az élete irányát, és minél öregebb lett, annál
élesebben rajzolódott ki az emlékezetében, mintha az idő múlása egyre közelebb hozná.
Ursula megpróbálta Második José Arcadio révén kiugratni Aureliano Buendía ezredest a
búvóhelyéről. - Beszéld rá, hogy menjen el a moziba - mondta. - Még ha nem is tetszenek
neki a filmek, legalább egyszer friss levegőt szív. - De hamarosan rájött, hogy Második José
Arcadio ugyanolyan süketen hallgatja a kérlelését, ahogyan maga az ezredes hallgatná, és
mindkettőjüket ugyanaz a páncél védi az érzelmek ellen. Bár se ő, se más nem tudta meg
soha, hogy hosszas bezárkózásaik alatt miről beszélnek a műhelyben, Ursula megértette, hogy
a család tagjai közül, úgy látszik, csak ezt a kettőt köti össze a belső rokonság.
Az igazság az volt, hogy az ezredest még Második José Arcadio se tudta volna kihúzni a
búvóhelyéről. Az iskolásinvázió meghaladta türelme végső határait. Azzal a kifogással, hogy
hitvesi hálószobáját Remedios ínycsiklandó babáinak elégetése után is birtokukban tartják a
molyok, felakasztott egy függőágyat a műhelyében, s aztán csak az udvarba járt ki, a
szükségét végezni. Ursulának még a leghétköznapibb beszélgetésre se sikerült rávennie.
Tudta, hogy rá se néz az ennivalóra, csak leteszi a munkapad egyik végébe, otthagyja, amíg el
nem készül az aranyhalacskájával, és nem törődik vele, hogy közben bebőrösödik a leves,
vagy kihűl a hús. Amióta Gerineldo Márquez ezredes megtagadta tőle a segítségét az aggkori
háború kirobbantásában, Aureliano Buendía mindinkább megkérgesedett. Keresztrúddal
zárkózott be önmagába, s a család végül már úgy gondolt rá, mintha meghalt volna.