Gabriel García Márquez - Száz év magány

odakötve. Odahaza Amaranta csak szőtte a szűnni nem akaró szemfödőt, Ursulát pedig az
elaggás mindinkább lehúzta a sötétség kútjába, amelynek fenekén már nem látott semmi mást,
mint José Arcadio Buendía kísértetét a gesztenyefa alatt. Fernanda hatalma megszilárdult. A
leveleiben, melyeket havonta küldött a fiának, José Arcadiónak, most már nem volt egy
sornyi hazugság, csak azt hallgatta el, hogy levelezésben áll a láthatatlan orvosokkal, akik egy
jóindulatú daganatot találtak a vastagbelében, s most éppen arra készítették elő, hogy alá kell
vetnie magát a telepatikus beavatkozásnak.
Azt lehetett volna hinni, hogy az elgyötört házba hosszú időre beköszöntött a mindennapos
béke és boldogság, de Amaranta hirtelen halála újabb vihart kavart. Az esemény mindenkit
váratlanul ért. Amaranta öreg volt ugyan, és mindenkitől elkülönült, de keményen és
egyenesen tartotta magát, és változatlanul olyan egészséges maradt, mint a csont. Senki se
látott a lelkébe, amióta egy régmúlt délutánon végleg kikosarazta Gerineldo Márquez
ezredest, és bezárkózott sírni a szobájába. Mire előjött, minden könnyét elsírta. Nem látták
sírni a szép Remedios égbe menetelekor, sem az Aurelianók meggyilkolásakor, sőt még
Aureliano Buendía ezredes halálakor sem, akit a legjobban szeretett a világon, bár ezt csak
akkor tudta kimutatni neki, amikor megtalálták a holttestet a gesztenyefa alatt. Segített
felemelni, ráadta a díszegyenruhát, megborotválta, megfésülte, és jobban kipödörte a bajszát,
mint akár maga az ezredes a legdicsőbb éveiben. E műveletben senki sem gyanította a
szeretetet, hiszen megszokták, hogy Amaranta otthonosan mozog a halál szertartásaiban.
Fernanda megbotránkozva látta, hogy Amaranta semmit se fog fel a katolicizmus és az élet
kapcsolataiból, csak a halállal való kapcsolatait látja, mintha nem is vallás volna, hanem egy
temetkezési intézet prospektusa. Amaranta annyira belebonyolódott emlékeinek hálójába,
hogy az ilyen apologetikai finomságokhoz már nem lehetett érzéke. Minden nosztalgiáját
elevenen vitte magával az öregségbe. Pietro Crespi keringőinek hallatán ugyanúgy sírhatnékja
támadt, mint lánykorában, mintha az idő és a tapasztalatok mind kárba vesztek volna. A
zenehengerek, melyeket ő maga dobott a szemétbe azzal az ürüggyel, hogy tönkremennek a
nedvességtől, tovább forogtak, és működtették emlékezetében a gépzongora kalapácsait.
Megpróbálta elborítani őket azzal a mocsaras szenvedéllyel, melyet annak idején az
unokaöccse, Aureliano José iránt hagyott vakmerően fellobbanni magában, s megpróbált
Gerineldo Márquez ezredes biztonságos és férfias oltalmába menekülni, de nem sikerült
szabadulnia tőlük még öregkorának legkétségbeesettebb cselekedetével sem, amikor a kis
José Arcadiót fürösztötte, három évvel azelőtt, hogy a szemináriumba küldték volna, s ő nem
úgy simogatta, mint nagyanya az unokáját, hanem úgy, mint asszony a férfit, úgy, ahogy
állítólag a francia matrónák szoktak simogatni, s ahogy maga is simogatta volna Pietro
Crespit tizenkét-tizennégy éves korában, amikor táncolni látta feszes nadrágjában, vagy
ahogyan varázspálcájával verte a metronóm ütemét. Néha szenvedett attól, hogy ilyen
mocskos patak kígyózik a nyomában, néha pedig annyira dühöngött miatta, hogy tűvel
szurkálta az ujját, de minél jobban szenvedett és minél jobban dühöngött, annál jobban
keserítette az orrfacsaró és férges szerelmi bánat, amelyet haláláig vonszolt maga után. Mint
ahogy Aureliano Buendía ezredesnek akaratlanul is mindig a háborúra kellett gondolnia, úgy
gondolt Amaranta Rebecára. De amíg bátyjának sikerült fertőtlenítenie az emlékeit, ő csak
felhevítette őket. Hosszú éveken át csak arra kérte Istent, ne büntesse azzal, hogy előbb
kelljen meghalnia, mint Rebecának. Valahányszor elment a háza előtt, és látta a pusztulás
terjedését, jólesett éreznie, hogy Isten meghallgatja. Egy délután, miközben a tornácon
hímezgetett, feltámadt benne a bizonyosság, hogy akkor is ott fog ülni, ugyanazon a helyen,
ugyanúgy és ugyanabban a fényben, amikor majd meghozzák Rebeca halálhírét. Csak ült, és
várta, mint aki levelet vár, és bizonyos, hogy volt idő, amikor letépkedte a gombjait, majd újra
felvarrta őket, hogy a tétlenség ne tegye még hosszabbá és keservesebbé a várakozást. Senki
se vette észre a házban, hogy Amaranta ekkoriban Rebecának sző gyönyörű szemfödelet.
Később, amikor Aureliano Triste elmesélte, hogy Rebeca, összeaszott bőrével és néhány gyér