Gabriel García Márquez - Száz év magány

mesterség után, amit élete folyamán gyakorolhatott volna, de nem gyakorolt; ám sem az
előbbi, sem az utóbbi nem felelt meg a valóságnak, mert Második Aurelianót nem a tűnődés
és nem is a bűnbánat környékezte meg az otthonülés és a háziasság csábításával. Ennek
sokkal mélyebb gyökerei voltak: az eső ásója dobta fel a régmúlt időkből, amikor Melchiades
szobájában olvasta a csodálatos meséket repülő szőnyegekről és bálnákról, amelyek a
matrózokkal együtt nyelik el a hajót. Ekkoriban történt, hogy Fernanda vigyázatlansága
folytán a kis Aureliano egyszer csak kijött a tornácra, és nagyapja megtudta kilétének titkát.
Meg is nyírta, ruhát adott rá, hozzászelídítette az emberekhez, s a kiugró járomcsontú, riadt
tekintetű és magányos képű kisfiún hamarosan meglátszott, hogy vérbeli Aureliano Buendía.
Fernanda fellélegzett. Már jó ideje rádöbbent, hogy a gőgje túlságosan nagy volt, de nem
tudta, miként tehetné jóvá, mert minél jobban törte a fejét, annál esztelenebbnek látszott
minden megoldás. Ha tudta volna, hogy Második Aureliano úgy fogadja a dolgot, ahogyan
fogadta, jóságos nagyapai örömmel, akkor annyi fontolgatás és halogatás helyett már egy
évvel előbb megszabadul a gyötrelemtől. Amaranta Ursula, aki már elhullatta a tejfogait, úgy
örült az unokaöccsének, mint egy pörgő játékszernek, amely kárpótolta az eső unalmáért.
Második Aurelianónak eszébe jutott az angol enciklopédia, amely elhagyatva porosodott
Meme hajdani szobájában. Először is a színes képmellékleteket mutogatta meg a
gyerekeknek, főként az állatokat, aztán a térképeket, a messzi tájak és híres emberek
fényképeit. Mivel nem tudott angolul, s a leghíresebb városokat és a legnevezetesebb
embereket is alig ismerte fel, kitalált nevekkel és legendákkal próbálta jóllakatni a gyerekek
határtalan kíváncsiságát.
Fernanda komolyan hitte, hogy férje csak az esőzés végét várja, aztán visszamegy a
szeretőjéhez. Az esőzés első hónapjaiban attól félt, hátha Második Aureliano megpróbál
beosonni a hálószobájába, amikor is szégyenszemre meg kell vallania, hogy Amaranta Ursula
születése óta alkalmatlan a békülésre. Ez volt az oka a láthatatlan orvosokkal folytatott buzgó
levelezésének, amely a posta viszontagságai miatt gyakran megszakadt. Az első hónapokban,
amikor megtudták, hogy a vonatokat kisiklatja a vihar, a láthatatlan orvosok megírták, hogy a
levelei elkallódtak. Később, amikor megszakadt kapcsolata az ismeretlen levelezőkkel,
komolyan foglalkoztatni kezdte az a gondolat, hogy magára veszi a tigrisálarcot, amit férje a
véres karneválon viselt, és álnéven megvizsgáltatja magát a banántársaság orvosaival. De az
özönvíz rossz híreivel érkező gyakori látogatók közül valaki elmondta, hogy a banántársaság
sorra leszereli a rendelőit, és derültebb ég alá kívánja áthelyezni őket. Ekkor elhagyta a
remény. Beletörődött, hogy megvárja, amíg eláll az eső, és megjavul a posta; addig is az ihlet
segítségével enyhített titkos gyötrelmein, mert inkább meghalt volna, mint hogy rábízza
magát az egyetlen orvosra, aki Macondóban maradt, a francia csodabogárra, aki
szamárkóróval táplálkozott. Ursulához is közeledett, hátha tud valami írt a bajára. De olyan
nyakatekert módon beszélt, ahogy szokott, sohasem nevezve nevén a gyereket, az elülső
részek helyett a hátulsókat emlegette, szülés helyett ürítést mondott, folyás helyett égést, mert
akkor nem kell annyira szégyellni, így aztán Ursula logikusan - arra következtetett, hogy nem
a méhével van baja, hanem a beleivel, és azt tanácsolta, vegyen be éhgyomorra egy adag
kalomelt. Ha nem kínozza ez a bántalom, amit senki se szégyellt volna, hacsak nem bántja
ráadásul a túlzott szemérmetesség kórsága is, és ha nem kallódnak el a levelei, Fernanda mit
sem törődött volna az esővel, mert neki végeredményben az egész élet olyan volt, mint egy
soha el nem álló eső. Nem változtatott a napirenden, és nem engedett a szertartásokból. Akkor
is damasztabrosszal és kínai porcelánnal terített, amikor az asztalt téglákra állították és a
székeket deszkákra, hogy az étkezőknek ne érjen vízbe a lábuk, vacsorához pedig kitette a
karos gyertyatartókat, mert úgy vélekedett, hogy az elemi csapások nem szolgálhatnak
ürügyül az illendőség felrúgására. Most már senki sem dugta ki az orrát a házból. Ha
Fernandán múlik, nem is dugták volna ki soha, nemcsak amióta esett, hanem jóval régebben
sem, mivel szerinte az ajtó arra szolgált, hogy becsukják, és csak a szajhákat érdekli, ami az