Gabriel García Márquez - Száz év magány

kísértetvendégségek során mindig föltesz egy kérdést: ki hozta el a háború idején Szent József
életnagyságú gipszszobrát, hogy őrizzék meg, amíg el nem áll az eső. Második Aurelianónak
így jutott eszébe az elásott kincs, amelynek a helyét csak Ursula tudta; de hiába faggatta,
hiába próbálta kiszedni belőle mindenféle fondorlattal, ami csak megfordult a fejében, mert
Ursula még a zagyvaság labirintusában is mintha fenntartott volna egy kis józan tisztást, hogy
a titkot megőrizze annak, aki valóban az elásott arany gazdájának bizonyul. Olyan ügyes volt
és olyan éber, hogy amikor Második Aureliano elküldte hozzá az egyik cimboráját a kincs
gazdájának szerepében, Ursula hamarosan sarokba szorította aprólékos keresztkérdéseivel és
ravasz csapdáival.
Miután megbizonyosodott róla, hogy Ursula magával viszi a titkot a sírba, Második
Aureliano felfogadott egy csapat kubikost, azt mondta, vízlevezető csatornát kell ásni a
patióban és a hátsó udvaron, és maga is nekilátott a talajszondázásnak vasrudakkal és a
legkülönbözőbb fémkutató szerszámokkal, de három hónapig tartó tüzetes ásatás után se talált
semmi aranyhoz hasonló dolgot. Ezután Pilar Ternerához folyamodott segítségért, bízva
benne, hogy a kártyák mélyebbre látnak, mint a kubikosok, de Pilar Ternera megmagyarázta,
hogy kár minden próbálkozásért, amíg maga Ursula nem emeli meg a paklit. Viszont ő is
igazolta, hogy a kincs valóban létezik: pontosan hétezer-kétszáztizennégy aranypénz három
viaszosvászon zsákban, ezeket rézdróttal bekötve ásták el egy kör belsejében, amelynek
Ursula ágyától számítva százhuszonkét méter a sugara, de azt is megjósolta, hogy mindaddig
nem találhatják meg, amíg el nem áll az eső, és három egymást követő június napsütése porrá
nem szárítja a sarat. Az adatok bősége és aprólékos homályossága a spiritiszta históriákat
juttatta Második Aureliano eszébe, úgyhogy tovább folytatta az ásatást, bár augusztus volt, és
még legalább három évig kellett volna várni, hogy a jóslat valamennyi feltétele beteljesedjék.
Legelőször is akkor döbbent meg, amikor meggyőződött róla, hogy valóban pontosan
százhuszonkét méter a távolság Ursula ágya és a hátsó udvar kerítése közt. Fernanda attól
tartott, hogy ő is megőrült, mint az ikertestvére, amikor látta, hogyan járkál a mérőszalaggal,
és még inkább, amikor kiadta a parancsot a kubikosoknak, hogy egy méterrel mélyítsék ki az
árkokat. A felfedezői őrület tébolyában, amelyhez talán csak a dédapjáé volt fogható, amikor
a találmányok útját kereste, Második Aureliano utolsó zsírpárnái is fölszívódtak, s ismét
kiütközött az ikertestvérével való egykori hasonlatossága, nemcsak szikár alakja, hanem
elrévült tekintete és magába mélyedt hallgatása révén is. Többé ügyet se vetett a gyerekekre.
Tetőtől talpig sárosan akkor evett, amikor épp úgy adódott, a konyha egyik zugában, és csak
ímmel-ámmal felelt Irgalmas Szent Zsófia szórványos kérdéseire. Fernanda, aki soha nem is
álmodta volna, hogy ennyi munkára képes, szorgalomnak vélte az elszántságát,
önmegtagadásnak a kapzsiságát, állhatatosságnak a nyakasságát, és szívébe markolt a
megbánás, amiért oly hevesen legorombította a lustasága miatt. De Második Aurelianónak
most semmi kedve sem volt holmi irgalmas kibéküléshez. Nyakig süppedve a száraz gallyak
és rothadó virágok ingoványában, a kert földjét is felforgatta, miután a patióval és a hátsó
udvarral végzett, és olyan mélyen beásott a ház keleti szárnyának alapzata alá, hogy egy
éjszaka valamennyien kiugrottak az ágyukból: azt hitték, itt a világ vége, úgy rengtek a falak,
és olyan félelmetes morajlás jött a föld alól, pedig csak három szoba omlott össze, és egy
fogvacogtató hasadék nyílt Fernanda hálószobájától a tornácig. Második Aurelianót ez se
tántorította el a kutatástól. Még azután is, hogy kihunyt a legvégső remény, és úgy látszott,
hogy talán csak a kártya jóslatának van némi értelme, megerősítette a fellazult alapokat,
habarccsal töltötte ki a hasadékot, és a nyugati szárny mentén folytatta az ásást. Ott ásott még
a következő év júniusának második hetében is, amikor alábbhagyott a zuhogás, oszladozni
kezdtek a felhők, és látszott, hogy egyik pillanatról a másikra elállhat az eső. Így is lett. Egy
pénteki napon délután két órakor fény gyúlt a világra, bárgyú napsugár, rőt és szemcsés, mint
a téglapor, s majdnem olyan friss, mint a víz, és azután tíz évig nem esett.
Macondo romokban hevert. A mocsaras utcákon széttört bútorok, tarka vízililiomokkal