Gabriel García Márquez - Száz év magány

örömmel töltötte el. Nem nyugtalankodott, amiért José Arcadio, miután hosszú évekkel
azelőtt bejelentette közelgő pappá szentelését, még mindig arról ír, hogy nemsokára befejezi
felsőfokú teológiai tanulmányait, és áttér a diplomáciára: megértette, hogy igen magas és
akadályokkal terhes az a csigalépcső, amely a Szent Péter trónjához vezet. Viszont lázba jött
olyan hírektől is, amelyek másokat hidegen hagytak volna, például attól, hogy a fia látta a
pápát. Hasonló örömöt érzett, amikor Amaranta Ursula tudatta vele, hogy tanulmányai
hosszabbra nyúlnak a tervezettnél, mivel kitűnő bizonyítványa olyan kiváltságokhoz juttatta,
amelyekkel apja nem számolt a költségvetésnél.
Több mint három év telt el azóta, hogy Irgalmas Szent Zsófia révén hozzájutott a
nyelvtankönyvhöz, amikor Aurelianónak sikerült lefordítania az első pergamentekercset. Nem
volt hiábavaló munka, de inkább csak az első lépés egy beláthatatlanul hosszú úton, mert
spanyolra áttéve, a szöveg semmiféle jelentést nem adott: rejtjeles verssorokból állt.
Aureliano nem rendelkezett kellő alapismeretekkel, amelyek rávezethették volna a megfejtés
kulcsára, de mivel Melchiades azt mondta, hogy a katalán tudós boltjában megtalálhatja a
pergamenek mélyebb értelmének kibogozásához szükséges könyveket, úgy gondolta,
engedélyt kér Fernandától, hogy böngésző útra indulhasson. Mialatt a szobájában
feltartóztathatatlanul terjedt a pusztulás, melynek végül is meg kellett adnia magát, azon törte
a fejét, mi lenne a kérés legmegfelelőbb formája, mérlegelte a körülményeket, a
legmegfelelőbb alkalmat, de amikor ott állt Fernanda előtt, aki épp az ebédjét vette le a tűzről,
márpedig ez volt az egyetlen alkalom, hogy beszéljen vele, akkor belezavarodott gondosan
megfogalmazott kérésébe, és torkán akadt a szó. Most történt meg először és utoljára, hogy
leselkedett Fernanda után. Feszülten figyelte, hogyan járkál a szobájában. Hallotta, amint
kimegy a kapuba, átveszi a postástól a gyerekek leveleit, és átadja a sajátjait; azután késő
éjszakáig hallgatta a toll kemény és szenvedélyes sercegését a papiroson, mielőtt kattan a
villanykapcsoló, és a sötétben felhangzik a mormogó ima. Ő is csak ekkor aludt el, abban a
reményben, hogy másnap eljön a várva várt alkalom. Annyira bízott kérése teljesülésében,
hogy egy reggel levágta a haját, amely már a válláig ért, leborotválta bozontos szakállát, szűk
szárú nadrágot vett fel és keménygalléros inget, amit maga se tudta, kitől örökölt, és a
konyhában várta, hogy Fernanda kijöjjön reggelizni. De nem a jól ismert asszony jelent meg
felszegett fejével és szoborszerű tartásával, hanem egy természetfelettien szép, idős hölgy
sárgult hermelin palástban, aranyozott papírkoronával és olyan bágyadt mozdulatokkal, mint
aki titokban sírt. Fernanda csakugyan sokszor magára vette a molyrágta királynői ruhát,
amióta Második Aureliano ládájában megtalálta. Ha a tükör előtt lepi meg valaki,
átszellemülten a tulajdon fejedelmi mozdulataitól, azt hihette volna, hogy őrült. Pedig nem
volt az. Csak annyi történt, hogy a királyi jelvényeket átalakította az emlékezés masinájává.
Amikor először vette magára őket, óhatatlanul görcsbe rándult a szíve, és szemét elöntötte a
könny, mert abban a pillanatban újra érezte azt a csizmakenőcsszagot, a katonatisztét, aki
eljött hozzá, hogy királynővé koronázza, s akkor a lelke kikristályosodott az elvesztett álmok
fájdalmában. Olyan öregnek érezte magát, olyan közelinek a véget és távolinak élete legjobb
óráit, hogy még az emlékezete szerinti legrosszabbakat is visszasírta, s csak ekkor eszmélt rá,
mennyire hiányolja a tornác majoránnazuhatagát, a rózsakert alkonyi páráját, sőt az idegenek
állatias természetét is. Az a hamutömeg, ami a szíve volt, s amely a mindennapos valóság
legkeményebb csapásait is állta, a sajdító emlékezés első fuvallatára összeomlott. A
szomorúság kényszere mindinkább szenvedélyévé vált, ahogy lassan őrölték az évek. A
magány emberivé tette. Mégis, azon a reggelen, amikor a konyhában egy csontos, sápadt
fiatalember révülten csillogó szemmel nyújtotta felé a csésze kávét, úgy érezte, hogy durván
megsebzi a komikum. Nemcsak hogy megtagadta az engedélyt, hanem attól fogva a ház
kulcsait is magával hordta, abban a zsebben, ahová a használatlan pesszáriumokat rejtette.
Felesleges elővigyázatosság volt, mert Aurelianónak nem esett volna nehezére, hogy
észrevétlenül kiszökjön és visszaszökjön, ha akarja. De olyan régóta raboskodott, olyan