Gabriel García Márquez - Száz év magány

hogy Amaranta Ursula már egy községfejlesztési bizottság megszervezésén fáradozik, őt
pedig egyszerűen kineveti, ha a visszatérés lehetőségére próbál célozni, megértette, hogy
hosszabb időre kell berendezkednie, és ismét érintkezésbe lépett elfelejtett brüsszeli társaival,
mert hiszen az úttörőnek a Karib-tenger éppúgy megfelel, mint Afrika. Mialatt az
előkészületek folytak, kiszemelt egy leszállóhelyet a hajdani elvarázsolt vidéken, amelyből
szikkadt, repedezett síkság lett, kemény, mint a kovakő; tanulmányozta a szelek irányát, a
tengerpart geográfiáját és a légi közlekedés számára legmegfelelőbb útvonalakat, nem is
sejtve, hogy buzgalma, amely annyira hasonló a Mr. Herbertéhez, veszedelmes gyanút
támaszt a faluban: talán nem is légi utakat tervez, hanem banánt akar ültetni. Az ötlet
fellelkesítette: talán mégis elképzelhető, hogy végleg letelepedik Macondóban; többször
elutazott a tartományi székhelyre, tárgyalt a hatóságokkal, engedélyeket kapott, és kizárólagos
szerződéseket kötött. Közben brüsszeli társaival olyasféle levelezést folytatott, mint Fernanda
a láthatatlan orvosokkal, és végül sikerült rávennie őket, hogy hajópostán adják fel az első
repülőgépet, és küldjenek vele egy tapasztalt szerelőt is, aki majd a legközelebbi kikötőben
összeszereli, és Macondóba repül vele. Annyira bízott az üzlettársak ismételt ígéreteiben,
hogy egy évvel az első mérések és meteorológiai számítások után már nem is tudott másként
járni az utcákon, mint az égre bámulva, a szellő híreit lesve, és várva, hogy mikor tűnik fel a
repülőgép.
Bár Amaranta Ursula nem tudott róla, visszatérése gyökeresen megváltoztatta Aureliano
életét. José Arcadio halála után Aureliano buzgó látogatója lett a katalán tudós
könyvesboltjának. Most, hogy szabad lett, és ráérő ideje is volt, némi érdeklődés támadt
benne a falu iránt, amelynek a felfedezése semmi meglepetést nem okozott neki. Járta a poros
és néptelen utcákat, inkább tudományos, mint emberi kíváncsisággal szemlélve a roskadozó
házak belsejét, a rozsdától és a haldokló madaraktól feltépett dróthálókat az ablakokon,
valamint az emlékektől megroppant lakosokat. Képzeletében megpróbálta felidézni a
banántársaság letűnt városának régi dicsőségét, bár a száraz úszómedence színültig megtelt
rothadó férficipőkkel és női szandálokkal, a dudva-rágta házakban pedig egy farkaskutya-
csontvázat talált, nyakán még mindig a karikához erősített acéllánccal, továbbá egy telefont,
amely csöngött, csöngött, csöngött, míg föl nem vette a kagylót, hallotta, hogy egy nő
izgatottan és nagyon messziről kérdez valamit angolul, mire azt felelte, hogy igen, hogy a
sztrájknak már vége, hogy a háromezer halottat a tengerbe dobták, hogy a banántársaság
elment, és hogy Macondóban végre hosszú évek óta béke van. Kirándulásain eljutott a
romlásnak indult bordély-negyedbe, ahol hajdan kötegszámra égették a bankókat, hogy
nagyobb legyen a muri, de most nem maradt egyéb, mint egy siralmas útvesztő, a többinél is
nyomorúságosabb utcák, néhol még világító vörös lámpák és girlandfoszlányokkal díszített,
kihalt tánchelyiségek, amelyekben a kövér és hervadt közözvegyek, a francia dédnagymamák
és babilóniai mátriárkák türelmesen várakoztak a tölcséres gramofonok mellett. Aureliano
senkit sem talált, aki emlékezett volna a családjára, még Aureliano Buendía ezredesre sem,
kivéve a legvénebb antillai négert, egy aggastyánt, aki vattás fejével olyan volt, mint egy
fényképnegatív, és még mindig énekelte küszöbén az alkonyi órák síri zsoltárait. Aureliano
többször is beszélgetett vele azon a néger-spanyol keveréknyelven, amelyet néhány hét alatt
elsajátított, és néha megkóstolta a kakasfejlevest, amit az aggastyán dédunokája főzött, egy
erős csontú, kancafarú, görögdinnye-csecsű, nagydarab néger nő, tökéletes, gömbölyű
koponyáján olyan kemény dróthajpáncéllal, mint egy középkori harcos sisakja.
Nigromantának hívták. Aureliano ebben az időben az asztali edények, gyertyatartók és egyéb
otthoni kacatok eladogatásából élt. Ha egy fillérje sem volt, mint legtöbbször, a piaci
kifőzdében elkérte a kakasfejeket, hiszen úgyis a szemétbe dobják, és elvitte Nigromantának,
hogy főzzön levest belőlük, porcsinnal sűrítve és mentával illatosítva. A dédapa halála után
Aureliano nem járt el többé a házukba, de a tér árnyas mandulafái alatt találkozott
Nigromantával, aki a hegyi állatok módján sziszegve csalogatta a ritka éjszakai járókelőket.