Gabriel García Márquez - Száz év magány

eltörölhetetlen és tragikus nyomait.
Humora, amely - ha zamatában nem is, de szándékában és hatásában - talán leginkább a
Dickenséhez hasonlítható, békéltető, görcsoldó, embert emberhez közelítő, de cseppet sem
megalkuvó a fennálló társadalmi rend, az egymást váltó konzervatív és liberális kormányzat
politikai, közéleti komédiáival szemben.
Írásaiból, akárcsak nyilatkozataiból, egyértelműen kitűnik a szocializmus mint egyedüli
lehetséges társadalmi rend melletti állásfoglalása. Ebből a szempontból García Márquez az
elkötelezett latin-amerikai írók nagy táborához tartozik, művészi eszközei azonban e táboron
belül ahhoz a generációhoz kötik, amely felismerte, hogy a társadalmi igazságtalanságok
közvetlen. dokumentáció jellegű ábrázolása - úgy, ahogy elődeik tették - célt tévesztő;
Márquez szerint ez a széles néptömegeknek szánt irodalom valójában kevesekhez jutott el,
mert alig olvasta valaki. A haladás ügyét csak a legmagasabb rendű művészet, irodalom
szolgálhatja, ez Márquez meggyőződése, és ebben osztozik a mai latin-amerikai elbeszélők
legkiválóbbjaival: Julio Cortázarral, Carlos Fuentesszel, Mario Vargas Llosával.
García Márquez tizenhét éves kora óta ír - mint egyik interjújából tudjuk, bűvész szeretett
volna lenni, de ehhez nem volt elegendő tehetsége, így adta fejét az írásra. Azt gondolta
ugyanis, hogy a bűvészmutatványokon kívül jó történetekkel vívhatja ki leginkább barátai
szeretetét.
1954 - ben figyelnek fel először egyik elbeszélésére, amely díjat nyer egy pályázaton. 1955-
ben jelent meg első regénye, La Hojarasca (Söpredék) címmel. Ebben a művében, akár a
következőkben, azt a környezetet, azokat az alakokat vázolja fel, amelyek majd a Száz év
magány-ban bontakoznak ki teljes gazdagságukban. A La Hojarasca főhősében, a falu
közhangulatával szembeszálló ezredesben Márquez emberszeretete először ölt formát. A
könyv kissé széteső szerkezete mögött az írói szemlélet már tökéletesen kialakult: egyéni és
félreismerhetetlen. Ez az a regény, amelyet a Száz év magány előtt Márquez a legnagyobb
ihlettel, gyermekkori élménye legmaradéktalanabb kifejezése igényével, de saját nézete
szerint is a legkisebb sikerrel alkotott.
Az ezredes alakja kísért El coronel no tiene quien le escriba (Az ezredes úrnak nincs, aki
írjon) című, 1959-ben megjelent kisregényében. Ennek az ezredesnek, akárcsak a La
Hojarasca-belinek, semmi köze sincs a mi európai fogalmaink szerinti előkelő úrhoz. Ő a
polgárháború során lett ezredes, harcban és nélkülözésben, amely örök sorsa lett - a
győzelemre jutó kormányok ugyanis megígérték, de soha ki nem fizették a nyugdíját. A
nyugdíjról szóló értesítés az a levél, amit hiába vár az ezredes. Feleségével már az éhhalál
küszöbén állnak, utolsó „vagyontárgyuk” a liberális nézetei miatt megölt fiuktól rájuk maradt
harci kakas. Ez a kakas nemcsak az ezredes, de a falu minden liberális fiataljának szemében
valami nagyon fontosat képvisel. A bizakodás, hogy a kakas győzni fog a viadalon, azonosul
bennük a politikai győzelem reménytelen reményével. Ezért az ezredes képtelen hősiessége:
inkább vállalja az éhhalált, mint a kakas eladását. Ez a világ menetén mit sem változtató,
nevetséges kis hősiesség éppen a hatalom birtokosai és az ellenük feszülő erők közötti
dimenzionális különbség révén válik megrendítő és meggyőző gesztussá. A történelem
előbbre vitele minden ember ügye - vallja általa Márquez és a győzelemre mindig van
remény, míg vannak reménytelen hősiességre is kész emberek. Az El coronel no tiene quien
le escribában kisebb az írói igény, mint a La Hojarascá-ban, de ebben a műben
maradéktalanul megvalósulnak a szerző céljai. Tömör, minden felesleges szót kerülő stílusa
teljes összhangban van a szerkezet egyszerűségével, a következetesen egyetlen vonalon
előrehaladó történettel. Az 1959-ben megjelent novelláskötet, Los funerales de Mamá Grande
(Mamá Grande temetése) több darabja ugyanezeket a sajátosságokat mutatja.
1962 - ben adja ki La mala hora (A baljós óra) című regényét. Egy Macondo környéki
községben ismeretlen tettes (vagy tettesek) naponta falragaszokon tesz közzé olyan pletykákat
és rágalmakat, amelyeket mindenki ismer. A nyilvánosság félelmetes ereje miatt mégis