Gabriel García Márquez - Száz év magány

gondolata is Remedios felé szállt néhány évvel később, a kivégzőosztag előtt.
Ursula teljes gyászt rendelt el, zárt ajtók és ablakok mögött; nem volt szabad a házat
elhagyni vagy idegeneket beengedni, csak halaszthatatlan tennivaló esetén, egy éven át senki
hangosan meg nem szólalhatott, és Remedios dagerrotípiája fekete bársonykeretben egy
örökmécsessel együtt odakerült a ravatal helyére. A későbbi nemzedékek, amelyek sohasem
hagyták kialudni a mécsest, meghökkenve nézték a fodros szoknyájú, magas szárú fehér
cipős, organdimasnis kislányt, akit sehogy sem tudtak összeegyeztetni az üknagymamák
klasszikus képével: Amaranta magára vállalta Aureliano José gondozását. Fiának fogadta,
hogy legyen, aki megosztja a magányát, és elfeledteti vele a laudanumot, amit esztelen
fohászai akaratlanul is Remedios kávéjába csöpögtettek. Pietro Crespi esténként lábujjhegyen
érkezett, fekete szalag volt a kalapján, és némán ült Rebeca mellett, aki hosszú ujjú, fekete
ruhájában olyan sápadtnak látszott, mintha minden csepp vére elszállt volna belőle. Az
esküvő újabb időpontjára még gondolni is tapintatlanság lett volna, úgyhogy jegyességükből
örökös állapot, fásult szerelem lett, már senki sem őrködött fölötte, mintha a szerelmesek,
akik egykor képesek voltak elrontani a lámpákat, hogy csókolózhassanak, most amúgy is ki
volnának szolgáltatva a halál kényére-kedvére. Zavarodottságában és teljes csüggedésében
Rebeca ismét rászokott a földevésre.
Egyszer csak - amikor már olyan régóta tartott a gyász, hogy a kézimunka-összejövetelek
ismét felújulhattak - délután két órakor, a hőség halálos csendjében valaki belökte az utcai
kaput, s a gerendatartó oszlopok alapjaikig úgy megremegtek, hogy Amaranta és
kézimunkázó barátnői a tornácon, az ujját szopó Rebeca a hálószobában, Ursula a konyhában,
Aureliano a műhelyben s még José Arcadio Buendía is a magányos gesztenyefa alatt azt
hitték, hogy földrengés emeli ki sarkaiból a házat. Óriás termetű férfi lépett be. Széles válla
alig fért be az ajtón. Bivalynyakán a Gyógyító Madonna érme lógott, karja és melle titokzatos
ábrákkal volt telis-teli tetoválva, jobb csuklójára pedig a kereszt gyermekeinek réz karperece
feszült. Bőrét kicserzették a viharok sói, haja röviden és tüskésen meredt fel, mint az öszvér
sörénye, az állkapcsa kemény, mint a vas, a nézése szomorú. Tüszőjéből két lóheveder is
kitelt volna, hosszú szárú, sarkantyús, vasalt csizmát viselt, és egész megjelenése olyan
megrázkódást keltett, mint a földrengés. Ócska tarisznyákkal a kezében átment a szalonon, a
nappali szobán, és mint a mennydörgés, kirontott a begóniás tornácra, ahol Amaranta és
barátnői, varrótűvel a kezükben, kővé dermedtek. - Adj' isten - mondta fáradt hangon, s
tarisznyáit a kézimunkaasztalra dobva, továbbcsörtetett a ház belsejébe. - Adj' isten - mondta
az ijedt Rebecának, amikor hálószobája előtt elhaladt. - Adj' isten - mondta Aurelianónak, aki
mind az öt érzékszervét megfeszítve figyelt a műhelypadja mellől. Senkivel sem elegyedett
szóba. Egyenesen a konyhába ment, amely a világ túlsó végén megkezdett utazásának
végcélja volt, s ahol, útja folyamán első ízben, végre megállt. - Adj' isten - mondta. Ursula
egy másodperc töredékéig szájtátva állt, azután a szemébe nézett, felsikoltott, s örömében
sírva és kiabálva a nyakába ugrott. A jövevény José Arcadio volt. Olyan koldusszegényen jött
vissza, ahogyan elment; Ursulától kellett két pesót kérnie, hogy kifizethesse a ló bérét.
Spanyollal kevert matróznyelven beszélt. Arra a kérdésre, hogy merre járt, ezt felelte: -
Amarra. - A lakóhelyéül kijelölt szobában felakasztotta függőágyát, és három napig
egyhuzamban aludt. Miután fölébredt, és kiivott tizenhat nyers tojást, egyenesen Catarino
kocsmájába ment, ahol monumentális alkata viharos érdeklődést váltott ki a nők körében.
Intett a zenészeknek, hogy húzzák rá, és mindenkinek pálinkát rendelt. Öt férfival egyszerre
mérte össze az erejét. - Hiába is próbáljuk - mondták, látva, hogy nem tudják behajlítani a
karját. - A kereszt gyermekeinek karperece van rajta. - Catarino, aki nem hitt az ilyesféle
csalafintaságokban, tizenkét pesóba fogadott, hogy José Arcadio nem tudja elmozdítani
helyéről a pultot. José Arcadio megragadta, a feje fölé emelte, és csak az utcán tette le.
Tizenegy embernek kellett visszavinnie a helyére. A mulatság hevében egyszer csak a pultra
fektette valószínűtlen férfiasságát, amelyet teljesen behálóztak a sok nyelven rátetovált kék és