nyolckor el tudja hagyni a házat. Crespi levelezőlapokat kapott Olaszországból, ezeket
beragasztották egy szép albumba. A képeken elhagyatott parkok, szerelmespárok, nyíllal
átdöfött szívek és galambok csőréből lógó aranyszalagok voltak láthatók. - Én is jártam ebben
a firenzei parkban - mondta Pietro Crespi, az albumot lapozgatva. - Csak kinyújtja az ember a
kezét, és máris rászállnak a madarak. - Olykor egy velencei akvarell láttán Pietro Crespi
emlékezetében a honvágy üde virágillattá változtatta az iszap és a csatornákban rothadó
kagylók bűzét. Amaranta sóhajtott, nevetett, második hazáról álmodozott, ahol szép nők és
férfiak beszélnek valamiféle gyermeki nyelvet, a régi városok letűnt nagyságát pedig csak a
romok közt kóborló macskák őrzik. Pietro Crespi, miután áthajózott az óceánon, hogy
megtalálja a szerelmet, s Rebeca forró simogatásaiban összetévesztette a szenvedéllyel, most
végre rátalált az igazira. A boldogsággal együtt az anyagi jólét is ráköszöntött. Üzlete akkor
már majdnem háztömbnyi hosszú, mesés üvegpalota volt; gazdagon sorakoztak benne a
firenzei Campanile kicsinyíett másai, amelyek harangjáték kíséretében ütötték el az órát, a
sorrentói zenélő dobozok, a kínai pudriék, amelyek ötfokú dallamokat kezdtek játszani, ha
felpattant a fedelük, továbbá minden elképzelhető hangszer és minden kiagyalható rugós
szerkezet. Öccse, Bruno Crespi vezette az üzletet, mert ő még a zeneórákat is alig győzte.
Neki volt köszönhető, hogy a Törökök utcája a csecsebecsék kápráztató parádéjával a béke
zenélő szigetévé lett, feledtetve Arcadio rémuralmát és a háború távoli lidércnyomását.
Amikor Ursula újból bevezette a vasárnapi szentmisét, Pietro Crespi egy német harmóniumot
adományozott a templomnak, gyerekkórust szervezett, és gregorián énekekből egész
repertoárt állított össze, amelyek némi pompát vegyítettek Nicanor atya szűkszavú
szertartásaiba. Mindenki biztos volt benne, hogy Amaranta boldog asszony lesz mellette.
Érzelmeiket nem siettették: rábízták magukat a szív természetes sodrára, míg végre odáig
jutottak, hogy már csak az esküvő napját kellett kitűzni. Semmi akadály nem állta útjukat.
Ursula titokban azzal vádolta magát, hogy folytonos halogatásával ő siklatta ki Rebeca sorsát,
s lelkifurdalását nem akarta újabbal tetézni. A Remedios halála miatti gyászt egészen háttérbe
szorították a háborús bajok, Aureliano távolléte, Arcadio kegyetlenkedése s José Arcadio és
Rebeca kitagadása. A közelgő esküvő tudatában Pietro Crespi kijelentette, hogy Aureliano
Josét, aki iránt szinte atyai szeretetet érzett, a saját, legidősebb fiának tekinti. Amarantára
minden jel szerint felhőtlen boldogság várt. De ő, Rebecával ellentétben, a legkisebb izgalmat
sem mutatta. Ugyanazzal a türelemmel, amellyel a tarka terítőket varrta, a remekbe készült
paszományokat készítette, és a keresztöltéses pávákat hímezte, nyugodtan várta a percet,
amikor Pietro Crespi már nem tud ellenállni szíve sürgetésének. S amikor beköszöntött a
szomorú októberi esőzés, végre ütött az ő órája is. Pietro Crespi kivette a kézimunkakosarat
Amaranta öléből, és megfogta a kezét. - Nem bírok tovább várni - mondta. - A jövő hónapban
megesküszünk. - Amaranta meg sem rezdült a férfi jéghideg kezének érintésére. Keze, mint
egy fürge kis állat, kisiklott Pietro Crespi kezéből, és folytatta a hímzést.
- Ugyan, Crespi, ne legyél már olyan naiv - mosolygott -, holtomban sem leszek a
feleséged.
Pietro Crespi nem bírt uralkodni magán. Szégyenkezés nélkül sírva fakadt, s olyan
kétségbeesetten ropogtatta az ujjait, hogy majdnem kitörte őket, de Amarantát nem sikerült
megpuhítania. - Kár az időért - Amaranta csak ennyit tett hozzá. - Ha valóban annyira
szeretsz, ide többé be ne tedd a lábad. - Ursula azt hitte, megbolondul szégyenében. Pietro
Crespi a könyörgés minden válfaját kimerítette. Alásüllyedt a megalázkodás leghihetetlenebb
mélységeibe. Egy egész délutánt átsírt Ursula ölében, s Ursula a lelke üdvösségét is odaadta
volna, hogy megvigasztalhassa. Az esős éjszakákon látni lehetett Crespit, amint selyem
esernyője alatt a ház körül ólálkodik, és lesi, hogy Amaranta hálószobájában nem gyullad-e ki
a fény. Soha nem öltözködött olyan elegánsan, mint akkoriban. Méltóságteljes feje, amely
olyan volt, mint egy gyötrődő császáré, különösen fennköltnek hatott. Minduntalan Amaranta
barátnőit zaklatta, akik délutánonként Amarantával kézimunkáztak a tornácon, s arra kérte