Májusban véget ért a háború. Két héttel a kormány hivatalos bejelentése előtt - a
dörgedelmes kiáltvány könyörtelen büntetéssel fenyegette a felkelés vezetőit - Aureliano
Buendía ezredes indián varázslóöltözetben már majdnem elérte a nyugati határt, amikor
fogságba esett. Huszonegy emberéből, aki a háborúban mindvégig kitartott az oldalán,
tizennégyen elestek, hatan megsebesültek, s csak egyetlenegy maradt mellette a végső
vereségig: Gerineldo Márquez ezredes. Elfogatásának hírét rendkívüli közleményben tudatták
Macondo lakosságával. - Életben van - újságolta Ursula a férjének. - Imádkozzunk a jó
Istenhez, hogy az ellenségei irgalmasok legyenek. - Három átsírt nap után, egy este, amikor
valami tejszínes édességet kevert a konyhában, egyszer csak nagyon közelről és kivehetően
meghallotta a fia hangját. - Aureliano üzent - kiáltotta, és a gesztenyefához futott, hogy hírül
adja a férjének. - Nem tudom, hogyan történt a csoda, de él, és hamarosan látni fogjuk. -
Bizonyosra vette. Felsúroltatta a szobákat, és átrendezte a bútorokat. Egy hét múlva egy kósza
hír, amelyről a kiáltvány nem tett említést, drámaian igazolta Ursula előérzetét. Aureliano
Buendía ezredest halálra ítélték, s a lakosság elrettentéséül az ítéletet Macondóban hajtják
végre. Egy hétfői reggelen, tíz óra húsz perckor, amikor Amaranta éppen Aureliano Josét
öltöztette, hirtelen távoli lódobogás és trombitaszó ütötte meg a fülét, s egy másodperc múlva
Ursula rontott be a szobába: - Hozzák már! - A katonák puskatussal próbálták visszaszorítani
az odatóduló tömeget. Ursula és Amaranta utat tört a sokaságban, kirohant a sarokra, és
megpillantotta Aurelianót. Olyan volt, mint egy rongyos koldus. Foszlányokban lógott rajta a
ruha, haja és szakálla elvadult, és nem volt cipő a lábán. így taposta az út porát, nem is érezve
a talpát égető forróságot; kezét hátrakötötték, s a kötél végét egy tiszt lovának a nyakára
hurkolták. Mellette ugyanolyan rongyosan és szánalmasan Gerineldo Márquez ezredes
lépdelt. Nem voltak szomorúak. Inkább feszélyezettség látszott rajtuk a tömeg miatt, amely
szitkokat szórt a katonákra.
- Fiam! - kiáltotta Ursula a lármában, és oldalba taszította a katonát, aki fel akarta
tartóztatni. A tiszt lova felágaskodott. Aureliano Buendía ezredes ekkor megállt: egész
testében reszketett, kitért anyja ölelése elől, és keményen a szemébe nézett. - Menjen haza, mama - mondta. - Kérjen engedélyt a parancsnokságtól, és jöjjön be
hozzám a börtönbe.
Azután mosolyogva Amarantára nézett, aki tétován álldogált két lépéssel Ursula mögött: -
Mi történt a kezeddel? - Amaranta felemelte fekete kötésbe pólyált kezét. - Megégettem -
mondta, és hátrahúzta Ursulát, nehogy letiporják a lovak. A csapat újból elindult. A foglyokat
őrség vette körül, és vágtában a kaszárnyába hajtották őket.
Ursula estefelé meglátogatta Aureliano Buendía ezredest a börtönben. Előzőleg don
Apolinar Moscote révén próbált engedélyt kérni, de don Apolinarnak semmi tekintélye sem
maradt a katonák teljhatalmával szemben. Nicanor atya lázasan feküdt, májbetegség kínozta.
Gerineldo Márquez ezredeshez, akit nem ítéltek halálra, be akartak menni a szülei, de
puskatussal kergették el őket. Ursula, miután senkit sem talált, aki közbenjárna az érdekében,
és biztos volt benne, hogy fiát hajnalban főbe lövik, összecsomagolt néhány holmit, és
egyedül ment el a kaszárnyába. - Aureliano Buendía ezredes anyja vagyok - mondta.
Az őrök elállták az útját. - Bemegyek, ha törik, ha szakad - figyelmeztette őket Ursula. -
Ha az a parancsuk, hogy lőjenek, hát csak rajta. - Ezzel félrelökte az egyik őrt, és bement a
régi tanterembe, ahol néhány meztelen katona puskákat olajozott. Egy szertartásos mozgású,
pirospozsgás tiszt, igen vastag szemüveggel és tábori egyenruhában, intett az őröknek, hogy
elmehetnek. - Aureliano Buendía ezredes anyja vagyok - ismételte meg Ursula.
- Talán azt akarja mondani - javította ki a tiszt nyájas mosollyal - , hogy ön Aureliano