bűnbánóan, mint apja a lándzsát, amellyel Prudencio Aguilart megölte. Csak a pisztolyát
tartotta meg, egyetlen golyóval. Ursula egy szót sem szólt. Csak akkor lépett közbe, amikor
Aureliano Buendía ezredes meg akarta semmisíteni Remedios dagerrotípiáját, amely a
szalonban állt egy örökmécs alatt. - Ez a kép már régóta nem a tiéd - mondta Ursula. - Családi
ereklye. - A fegyverszünet előestéjén, amikor már egyetlen tárgy sem maradt a házban, hogy
az emlékét őrizze, Aureliano kivitte a sütödébe a versesládát: Irgalmas Szent Zsófia éppen be
akart gyújtani a kemencébe.
- Gyújtson be ezzel - mondta Aureliano, és odanyújtotta az első, megsárgult papírköteget. -
Jól ég, hisz nagyon régi.
A csöndes, szófogadó Irgalmas Szent Zsófia, aki még a saját gyerekeivel sem szállt soha
vitába, úgy érezte, hogy valami tiltott dologra kérik. - Ezek fontos papírok - mondta.
- Dehogy fontosak - mondta az ezredes. - Csak olyasmi, amit az ember saját magának
írogat. - Hát akkor - mondta Irgalmas Szent Zsófia - égesse el az ezredes úr.
Nemcsak hogy elégette, de még a ládát is felaprította, s a forgácsot tűzre vetette. Néhány
órával előtte Pilar Ternera jött el hozzá. Aureliano Buendía ezredes, aki oly sok éve nem
találkozott vele, ámulva látta, hogy mennyire megöregedett, elhízott, és mennyire megkopott
az a fénylő nevetése; de azon is elámult, hogy milyen távlatokat kapott a kártyafejtő
tehetsége. - Vigyázz a szádra - mondta Pilar, és az ezredes eltöprengett rajta, hogy amikor
legutóbb, dicsőségének tetőpontján ugyanezt hallotta tőle, vajon Pilar előtt nem a végzet
meglepően korai látomása jelent-e meg.
Valamivel később, amikor kezelőorvosa felvágta a keléseit, Aureliano Buendía ezredes
látszólag különösebb érdeklődés nélkül megkérdezte, hogy pontosan hol helyezkedik el a
szíve. Az orvos meghallgatta a mellkasát, majd egy jódos vattadarabbal kört rajzolt a mellére.
A fegyverletétel keddje langyos esővel virradt meg. Aureliano Buendía ezredes öt óra felé
kiment a konyhába, és megitta szokásos, cukor nélküli feketéjét. - Aznap is ilyen idő volt,
amikor megszülettél - mondta Ursula. - Mindenki megijedt a nyitott szemedtől. - Az ezredes
nem hallgatott oda, mert figyelmét lekötötték a katonaság előkészületei, a trombitálás és a
vezényszavak, amelyek felverték a hajnal csendjét. Noha a háború hosszú évei alatt mindezt
már megszokhatta, most mégis ugyanazt a gyengeséget érezte a térdében, és ugyanazt a
borzongást a bőrén, mint egyszer fiatalkorában, amikor egy meztelen lány feküdt előtte.
Végül mégiscsak beleesett a múlt kelepcéjébe, és homályosan arra gondolt, hogy talán ha
elvette volna feleségül, olyan ember lett volna, aki sohasem ismeri meg a háborút és a
dicsőséget: névtelen iparos, boldog állat. E késői megrendülés, amely kimaradt a
számításaiból, megkeserítette a reggelijét. Reggel hétkor, amikor Gerineldo Márquez ezredes
néhány forradalmi tiszttel együtt eljött érte, soha még olyan szótlannak, töprengőnek és
magányosnak nem látta Aurelianót. Ursula egy új köpenyt akart a vállára teríteni. - Mit szól
majd a kormány - mondta. - Még azt hiszik, azért adtad meg magad, mert már egy új
köpenyre se telik. - De Aurelianónak nem kellett a köpeny. A kapuban aztán, mivel még
mindig esett az eső, eltűrte, hogy Ursula a fejébe nyomja José Arcadio Buendía egyik régi
nemezkalapját. - Aureliano - mondta ekkor Ursula, ígérd meg, hogy ha ütne a legrosszabb óra, anyádra
fogsz gondolni.
Szórakozottan rámosolygott az anyjára, kifeszített tenyérrel búcsút intett, majd szó nélkül
kilépett a házból, és belevetette magát a kiáltások, fenyegetések és szitkok áradatába, amely a
falu széléig üldözte. Ursula azzal az elszánt elhatározással tolta rá a reteszt a kapura, hogy
élete végéig el sem húzza többé. „Idebenn fogunk megrothadni - mondta magában. - Itt
porladunk el, ebben a férfiak nélkül maradt házban: ne örüljön ez a hitvány népség, hogy sírni
lát.” A délelőttöt azzal töltötte, hogy minden rejtett zugot felkutatott, hátha talál valami