meg a proletárforradalom, sőt, a munkásosztály Nyugat-Európában beolvadt a kapitalista
világrendbe, élvezve a fogyasztói társadalom vívmányait. Ezért elvetették a gazdasági
tételeket, hogy azokat szociológiával, pszichológiával és más társadalomtudományokkal
helyettesítve megalkossák a kulturális marxizmus elméletét.
A cél, hogy a baloldal magához tudja ragadni a politikai és a gazdasági hatalmat, ám
egy erőszakos forradalom helyett ennek útját a kulturális forradalomban látták.
A végrehajtás módjának alapját Antonio Gramsci olasz kommunista adta meg a
kulturális hegemónia fogalmának megalkotásával.
A marxista forradalom legfőbb korlátja Gramsci szerint a nyugati, zsidó-keresztény
alapokon nyugvó civilizáció. Ahhoz pedig, hogy ezt az akadályt legyűrjék, szépen
lassan, évtizedes munkával, az „intézményeken keresztüli hosszú meneteléssel”
akarták lerombolni civilizációnk alapjait és értékeit.
Bár nem érték még el teljesen ezt a célt, sok területen diadalmaskodtak. Későbbi
írásainkban ezekre is kitérünk majd, most azonban azzal foglalkozunk, hogyan vette át a
baloldal az irányítást a kultúra területén, és hogyan lett annak programadója.
A Frankfurti Iskola kulturális marxista filozófusai eleinte, az 1930-as és 1940-es
években a kultúripar „termékeit” inkább a kultúra egyszerű áruvá silányításának vélték,
semmint művészetnek. Theodore Adorno és Max Horkheimer közösen írt művükben, A
felvilágosodás dialektikájában egy egész fejezetet szenteltek a kultúriparnak, amely
szerintük a pszichológiai kontroll eszköze, és mély megvetéssel tekintettek rá annak
tömegkultúra jellege miatt.
Egy jóbarátjuk és kollégájuk, Walter Benjamin azonban mégis meg tudta győzni őket arról,
hogy a kulturális marxisták eszköztárában hasznos lenne a rádió, a film és a televízió,
hogy pszichológiailag kondicionálhassák a társadalmat. Horkheimer és Adorno a
második világháború éveit ezért Hollywoodban töltötték. Mint azt ma láthatjuk, nem
eredménytelenül...
A probléma tehát nem újkeletű. Walt Disney már 1944-ben szervezetet alapított
Mozgóképes Szövetség az Amerikai Ideálok Megőrzéséért névvel, melynek egy 1947-es
kiadványa szerint a hollywoodi kommunisták célja elsősorban nem a kommunizmus
nyílt terjesztése, hanem az ideológiától és politikától mentes filmek átpolitizálása és
így az amerikai életfilozófia tönkretétele.
Disney és Ronald Reagan, későbbi amerikai elnök, akkoriban a Filmszínészek Céhének
elnöke, részt vettek egy meghallgatáson az amerikai Képviselőházban, ahol az Amerika-
ellenes Tevékenységek Bizottsága előtt beszéltek a kommunisták beszivárgásáról
Hollywoodba.
A meghallgatás eredményeként létrejött egy feketelista olyan filmművészeti szereplőkkel,
akik támogatták a kommunista ideológiát. Manapság már nem tudunk arról, hogy létezne
ilyen, sőt: sokkal inkább a konzervatív művészek érezhetik magukat sarokba szorítva a
filmgyártás központjában.