Ezen országok külpolitikája a történelmet és az egyediséget hangsúlyozza, valamint azt az
elképzelést, hogy a karizmatikus vezetőknek hősiesen kell védelmezniük az orosz, kínai,
indiai vagy török érdekeket. Ez ellentétes a konvergenciájukkal, és megnehezíti számukra,
hogy stabil tengelyeket alakítsanak ki. Egy tengely koordinációt igényel, míg az ezen
országok közötti kölcsönhatás képlékeny, tranzakciós és személyiségvezérelt. Itt semmi sem
fekete-fehér, semmi sincs kőbe vésve, semmi sem tárgyalhatatlan.
Ez a miliő tökéletesen illik Trumphoz. Őt nem korlátozzák túlzottan a vallási és
kulturálisan meghatározott törésvonalak.
Gyakran előnyben részesíti az egyéneket a kormányokkal szemben, és a
személyes kapcsolatokat a hivatalos szövetségekkel szemben.
Bár Németország az Egyesült Államok NATO-szövetségese, Oroszország pedig
örökös ellenfele, Trump az első ciklusában összecsapott Angela Merkel német
kancellárral, és tisztelettel bánt Putyinnal. Trump leginkább azokkal az országokkal
birkózik, amelyek a Nyugaton belül fekszenek. Ha Huntington megélte volna ezt,
zavarba ejtőnek találta volna.
A HÁBORÚ VÍZIÓJA
Trump első ciklusában a nemzetközi táj meglehetősen nyugodt volt. Nem voltak nagyobb
háborúk. Úgy tűnt, hogy Oroszországot sikerült megfékezni Ukrajnában. Úgy tűnt, hogy a
Közel-Kelet a viszonylagos stabilitás időszakába lép, amit részben a Trump-kormányzat által
kötött Ábrahámi Megállapodások, a regionális rendet erősíteni hivatott egy sor megállapodás
is elősegített. Kína elrettenthetőnek tűnt Tajvanon; soha nem került a közelébe annak, hogy
megszállja azt.
Trump pedig tettekben, ha szavakban nem is mindig, de tipikus republikánus elnökként
viselkedett. Növelte az Egyesült Államok védelmi kötelezettségvállalásait Európában, két új
országot fogadott be a NATO-ba. Nem kötött alkut Oroszországgal. Keményen beszélt
Kínáról, és előnyökért manőverezett a Közel-Keleten.
Ma azonban Európában súlyos háború dúl, a Közel-Keleten
zűrzavar uralkodik és a régi nemzetközi rendszer romokban hever.
A tényezők összefolyása katasztrófához vezethet: a szabályok és határok további
erodálódása, a kiszámíthatatlan vezetők és a közösségi médiában zajló gyors kommunikáció
által felturbózott, eltérő nemzeti-nagyhatalmi vállalkozások összeütközése, valamint a
közepes és kisebb államok növekvő kétségbeesése, amelyek nehezményezik a
nagyhatalmak ellenőrizetlen előjogait és veszélyeztetve érzik magukat a nemzetközi
anarchia következményeitől.