Nagyvilág 1966-2
blacktrush
(BlackTrush)
#1
HÁROM SVÁJCI NÉMET ELBESZÉLŐ 813
szobrot figyeli, a bólogatva tipegő galambokat, utánanéz egy nesztelenül tovasuhanó
autóbusznak. Krebshez fordul:
— Pénzt? Ha muszáj... De mondd, elfogadsz külföldit is?
Krebs egy rongy után nyúl; tempósan fényesíti a söntés lemezét.
— Attól függ. Nemrég pénztár-záráskor találtam egy török fontot. Hát ez meg
hogy kerül ide? Hisz nem volt török vendégem. Délután járt itt egy tálján, de az
négyszáz lírával fizetett. Hm ... biztosan a nagy forgalomban rámsózta a török pe
tákját.
— Pech — mondja Wenzel. — De ha nekem egy százdolláros bankóm volna?
Krebs abbahagyja a fényesítést.
— Mid volna?
— Jól hallod. Százdolláros.
— Ö, te átok! — nevet Krebs. — így felvágni! — A presszógéphez megy, levesz
a polcról egy csészét, csurig tölti, visszatér, aljat csúsztat a csésze alá, s odarakja
a pultra Wenzel elé. — Forró. Vigyázz, még megégeted azt a hazudós szádat.
Wenzel játékosan ide-odataszigálja a cukortartót; kivesz egy kanalat, kocogtatja
a csészét.
— És, ha rámmosolygott volna a szerencse? Ha zsebembe kéredzkedett volna egy
zöldhasú? Ehhez mit szólnál?
Krebs hallgat. Mustrálja Wenzelt.
— Nos? — firtatja Wenzel.
Krebs még egyre hallgat, de Wenzel érzi, hogy a butikos gondosan mérlegeli, mit
válaszoljon.
— Tegyük fel — mondja végül —, tegyük fel, hogy száz dollár van a zsebed
ben ... Én nem tudnám felváltani. Száz dollár még nekem is sok. Egy halom pénz.
Frankban körülbelül négyszer annyi.
— Akkor hát el kéne mennem a bankba.
Krebs bólint.
— Azt kéne megpróbálni...
— Megpróbálni — vág a szavába Wenzel. — Hogyhogy megpróbálni?
Krebs elmosolyodik. Fintorgatja húsos orrát, kivillantja arany koronáját, megva
karja fületövét.
— Néztél te mostanában tükörbe, Wenzel?
Nem, Wenzel nem nézett mostanában tükörbe. Minek? Ismeri az arcát.
— Egyáltalán nem olyan egyszerű beváltani egy százdollárost — mondja Krebs. —
Lehet, hogy a bankban alaposabban szemügyre vesznek. „Hogy? Hogy is van?” kérdi
majd a tisztviselő. Talán még szöget is üt a fejébe, hogy került száz dollár egy csa
vargóhoz. És ha egyszer gyanút fog, esetleg értesíti a rendőrséget...
Wenzel megfeledkezett a kávéról; most gyorsan kortyolni kell egyet. Krebsnek
teljesen igaza van. Ezzel a külsővee...! Ruhája egyben a pizsamája, ünneplője és
munkazubbonya is.
— Na, jó — mondja Wenzel. — Ügyis csak vicc volt az egész ...
Krebs még egyre mosolyog.
— Hét kávéval jövök.
— Csak hattal — mondja Krebs. — A hetedik grátisz volt.
— Megkapod a pénzed. Holnap vagy holnapután kifizetem.
— Persze — mondja Krebs. — Nem kell sietned vele.
Wenzel sarkon fordul. Átvágna a téren. Hova, hova? Mindegy, valahova! Egy
szerre kegyetlenül összetörtnek érzi magát.
— Te, Wenzel — kiált utána Krebs. — Mióta iszod te a kávét cukorral?
Wenzel visszamegy a pulthoz.
— Cukorral? Hogy? Cukorral ittam?
— Add ide a pénzt — mondja halkan Krebs. — Add ide, beváltom neked. Gyere
vissza öt körül. Akkor alig van forgalom.
— Jó — adja meg magát Wenzel, de amikor öt körül visszatér, szinte megállás