David Michie - A dorombolás művészete

Rengeteg idő telt el, mire a szívverésem legalább egy kicsit
megközelítette a normál állapotot, és csak ekkor realizáltam valódi
helyzetemet. Körülnézve nem találtam semmilyen ágat, lépcsőt, vagy
bármilyen más menekülő utat. A fal egyik végén egy kapu volt, a másik
végén egy mély szakadék. Éppen a számhoz akartam emelni a mancsomat,
hogy fűszerekkel borított bundámat egy igencsak szükségszerű és
megnyugtató tisztításban részesítsem, amikor olyan csípős illat ütötte meg
az orrom, hogy tudtam, egyetlen nyalás a bundámon és lángokat köpnék. Ez
végképp elkeserített: csapdába estem egy magas és ismeretlen falon, és még
nem is nyalakodhattam egy jót!
Nem volt más választásom, mint hogy ott maradok, ahol voltam és várok
arra, hogy történjen valami. Éles ellentétben azzal a szörnyűséggel, amin
keresztülmentem, a falon túli kert a nyugalom megtestesítője volt, mint
Buddha tiszta országa, amiről olyan sokat hallottam a szerzetesektől. A fák
mögött egy tekintélyes épületet láttam, amit gondosan ápolt gyep és
virágokkal teli kert vett körül. Arra vágytam, hogy lent lehessek ebben a
szép kertben, vagy a verandán. Pont olyan helynek tűnt, ahova beillenék.
Ha bárki abban a szép épületben észrevenné, hogy egy hóoroszlán vesztegel
a kerítésük falának tetején, biztos, hogy azonnal odasietnének és
megmentenének.
De annak ellenére, hogy az épület főbejáratánál nagy volt a forgalom,
senki nem jött a gyalogos kapuhoz, ami mellettem volt. A fal pedig olyan
magas volt, hogy a járdán elhaladó gyalogosok nem láthattak. Az a néhány
ember pedig, aki odanézett felém, úgy tűnik, nem vett észre. Ahogy telt-
múlt az idő és a nap is egyre lejjebb süllyedt a horizonthoz közelítve,
rájöttem, hogy az egész éjszakát ott kell majd töltenem, ha senki nem siet a
segítségemre. Egy panaszos, de visszafogott nyávogást adtam ki: jól
tudtam, hogy sokan nem szeretik a macskákat, és ha az ő figyelmüket
vonnám magamra, még rosszabb helyzetbe kerülnék.
Kár volt azonban a kéretlen figyelemtől tartanom, mert egyáltalán
semmilyen figyelemben nem volt részem. A Himalája Könyvbisztróban
lehettem én Őfelsége Macskája. De idekinn, fűszerbe mártózva és
ismeretlenül – ügyet sem vetettek rám.
Kedves olvasó, megspórolom neked a következő néhány órának a
részletezését, amit a falon töltöttem közönyös tekintetek és értetlen
pillantások kereszttüzében, nem is beszélve azokról a kavicsokról, amit két
unatkozó iskolásfiú dobált felém hazafelé menet az iskolából. Az est beállta