Harmadik fejezet
Mi történne, kedves olvasóm, ha elérhetnéd a legdédelgetettebb álmodat?
Ha a legvadabb elképzeléseidnél is nagyobb sikereket érnél el választott
hivatásod gyakorlása során?
Nincs azzal semmi gond, ha az ember eljátszik a gondolattal, milyen szép
lenne így az élet, nem igaz? Képzeljük el, hogy feltárul előttünk egy
gyönyörű ház ajtaja, odabent pedig nem más vár, mint a családunk. Mintha
egy képeslap világába csöppennénk: teljes a családi boldogság, mindenki
kedves és előzékeny a másikkal, ínycsiklandó illatok szállnak a konyha
felől, és nincs vita róla, ki kezelje a távirányítót.
Saját esetemben ugyanez a képeslap úgy nézne ki, hogy lemerészkedem
az alagsori konyha hűtőkamrájába, ahol is 10 000 adagot találok Mrs. Trinci
kiváló állapotban megőrzött, darabolt csirkemájából, és az egész halom
csak arra vár, hogy én belevessem magam.
Milyen gyönyörű kilátások! Minő csábító kép!
A Himalája Könyvbisztróban senki nem sejtette, hogy megjelenik majd
köztünk valaki, akinek sikerült megvalósítania élete csodálatos álmát.
Eleinte szinte észre sem vettük. Úgy esett, hogy épp akkor bukkant fel
először, amikor egy késő reggel magam is betértem a bisztróba. Mikor
valamivel 11 után Jokhangot elhagyva a kávézó felé sétáltam az utcán, ő
épp akkor lépdelt ugyanabba az irányba. Viharvert, középkorú férfi volt,
barna hajába a halántékánál ősz szálak vegyültek. Érdeklődő tekintettel
nézegetett körbe. A férfi ráncos, sokat megélt arca éles ellentétben állt
drága ruházatával: krémszínű vászonkabátjával, a hozzá illő nadrággal és
persze messzire ragyogó aranyórájával. Gyorsabban haladt, mint a turisták,
akik meg-megállva bámészkodnak az utcán, és rendszerint van náluk egy
kazal útikönyv Északnyugat-India látnivalóival.
Átfurakodtam a bisztrón, és egy pillanatra megálltam a pult alatt Marcel
és Kyi Kyi kosaránál, hogy összedörgölhessük az orrunkat. Mióta a távozó
Francot felváltotta nálunk Serena és Sam, a bisztró nem az emberi fajhoz