Hetedik fejezet
Hogy mi voltam én?!
Nem tagadom, kedves olvasóm, hogy teljesen megdöbbentett az álmom.
Tarchin jógival lezajlott találkozásom után egyetlen másodpercre sem
kételkedtem benne, mit láttam. Néhány különleges pillanatra képes voltam
bepillantani a tudatom egy korábbi létezésébe.
Aztán az egész eltűnt, mintha soha nem is láttam volna.
Másnap reggel korán ébredtem. Emlékeztem, mit mondott Tarchin jógi
azokról a szerencsésekről, akiknek a tanítója „túl tud nyúlni az izgalmi
állapoton." Azt is tudtam, hogy bárhol is legyen épp a dalai láma, az álmom
ajándék volt, mely megerősítette a köteléket közte és köztem. És ez a
kötelék, mint azt most legnagyobb meglepetésemre megtudhattam, már egy
korábbi életben is megvolt köztünk.
Talán nem is kellett volna ennyire meglepődnöm, elvégre a hagyományos
buddhista tanítás épp azt mondja ki, hogy az okok és következmények
szövevényes sorozata, a karma, számos életen átívelhet. Ha rossz dolgok
történnek a jókkal, vagy épp jó dolgok a rosszakkal, ennek okai nem
feltétlenül a mostani életükben keresendők. Iménti tapasztalatom pedig
éppenséggel azt mutatta meg, hogy csak egy leheletnyi fátylat kell
fellebbentenünk ahhoz, hogy korábbi létezéseinket újból
megtapasztalhassuk, mégpedig kristálytisztán. Hiszen mi más lenne néhány
évtized az időtlenül folyó idő számára, mint egy röpke ugrás, egyik helyről
a másikra? Az álom olyan lehetőségeket tárt fel, melyekre soha nem
gondoltam volna, így azt is megmutatta, ki voltam előző életeimben.
És azt is, hogy mi! 1959-ben, amikor a dalai láma száműzetésbe
kényszerült, például egy lhasa apso.