Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

Kismackó – magyarázta neki Jean –, apukád túl nagy egyetlen
családnak, viszont mi pont megfelelő méretűek vagyunk egymás
számára.
De utána tízéves lett, az anyja férjhez ment, és az arányok
átalakultak. Összetörtek. Kanadába költöztek az anyja új
férjével, és Jean még az év vége előtt teherbe esett, hogy pár
hónappal Sully tizenegyedik születésnapja után életet adjon az
ikreknek. Feladta a munkáját, abbahagyta a kutatást, és
elmerült az anyai létben. Az ikrek úgy lefoglalták, ahogy az
elsőszülöttje soha. Sully büszkesége az anyja iránt elszivárgott
belőle. Mire föl az a rengeteg délután, ha ez lett az eredménye?
Az a sok munka, az a sok áldozat? Az ikrek egyre nagyobbak
lettek, megtanultak beszélni, és Jean megtanította nekik, hogy
anyának szólítsák. Sully soha nem hívta így. Semmi nem maradt
számára, az új családban nem volt helye egy dühös kamasznak,
úgyhogy jelentkezett egy bentlakásos iskolába, ahonnan csak
akkor látogatott haza, amikor a kollégium bezárt, és nem tudott
máshova menni. Eleinte remélte, hogy az anyja vitatkozni fog
vele, telefonon könyörög neki, esdeklő leveleket ír – észreveszi
Sully haragját –, de a távollétét tiltakozás nélkül tűrték. Sully
leérettségizett, az ünnepségre nem ment el, hanem délre
utazott, ahol a legboldogabb volt.
Jean még azelőtt meghalt, hogy lánya megkapta volna a
diplomáját – egy váratlan negyedik gyermekkel vajúdva, aki
halva született. Nem ébredt fel a műtét után, és Sully sem ért
haza időben. A balzsamozóknak köszönhetően fel sem ismerte.
A temetésen az ikrek mellett ült, két mézbarna szemű, vörös
hajú kislány mellett, akik az apjukra ütöttek. Ráébredt, hogy