TIZENHÁROM

MÁR MAJDNEM KÉT HETE voltak a Hazen-tónál – elég régóta ahhoz,
hogy a tábor összes zegzugát felderítsék –, Augustine-t mégis
idegesítette a rádiós kunyhó. Úgy kerülte, mintha túl sok
hatalom lenne az ajtaja mögött: egy olyan fül, amely meghallja
mindazt, amit ő nem akar. Itt nem volt teleszkóp, ablak a
csillagokra, úgyhogy munka helyett Irisszal játszott. Átsétáltak a
kis szigetre a tó közepén, és odalopakodtak a sarki nyulakhoz,
majd nagyot nevettek, amikor az állatok rémülten futásnak
eredtek, kirohantak a partra, végül eltűntek a hegyek között.
Megtanította a kislányt sakkozni egy régi műanyag készlettel, a
hiányzó gyalogokat pár pénzérmével pótolta. Hószobrokat
építettek.
És lakomáztak. A tartós élelmiszerek bősége és választéka
lelkesítő volt az obszervatóriumi készletek egyhangúsága után.
Konzervek gyűjteménye tárult eléjük: marhasült, fasírt, egész
sült csirkék sós vízben, tonhal, a világ összes zöldsége, még
padlizsán és bámia is; energia-, protein- és müzliszeletek,
kekszek, szárított húsok; tojás-, tej-, kávé- meg palacsintapor;
döbbenetes mennyiségű vaj, zsír és margarin. Iris beleszeretett
a gyümölcskoktélokba, minden egyes szirupos cseresznyét
lehunyt szemmel élvezett ki, ajkán kis mosollyal. Augie-t sokkal
jobban izgatták a sütőkellékek, annak lehetősége, hogy valami
frisset és meleget állíthat elő, és kísérletezni kezdett a
csokoládédarabkákkal meg mazsolával megpakolt piskótákkal,
süteményekkel, majd áttért a kenyerekre. Rengeteg sütőpor és