– Lehet, hogy ezt nem kéne végignézned – jegyezte meg.
A kislány bátran megrázta a fejét, tekintetét továbbra is a
halra szegezte.
Augustine elvágta a gerinchúrt, kivette a horgot a hal
szájából, utána végighúzta a kést a kopoltyúján, egy-egy rövid
bemetszést ejtve mindkét oldalon. Kilógatta a halat a csónak
mellett, amíg ki nem vérzett; sötét, sűrű vérpatakok csorogtak le
a tiszta vízbe. Felnézett Irisra, és látta, hogy a gyermek az orrát
fintorítja.
Elnevette magát az arckifejezésén.
– Bocs, kölyök – mondta. – Az élő halat nem lehet megenni.
– A következőt én csinálom – jelentette ki a kislány dacosan.
Augie befektette a halat az előkészített tartóba; a jég
rózsaszínre színeződött benne. Leöblítette a kezét és a kést a
tóban, majd behajtotta a pengét a nyélbe.
– Rendben – mondta. – Mi lenne, ha most te dobnád be?
Átadta a botot, és megmutatta, hogy kell a damilt megtartani
mutatóujjal, majd az utolsó pillanatban elengedni.
A kislány türelmetlenül bólogatott.
– Tudom – intette le Augie-t. – Adj egy kis helyet!
A SÜLT SZAIBLINGBŐL, BORSÓKONZERVBŐL és instant krumplipüréből
álló vacsora után – rengeteg fokhagymaporral – Iris és Augie
kiültek a sátor elé, és a tó hullámait figyelték. Amikor Augustine
később felébredt a székében, nem tudta megállapítani, mennyi
ideje lehetnek kint – a víz még mindig hullámzott, a nap letűzött
csupasz lábfejére. A tó túloldalán egy kis csapat pézsmatulkot