Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

tette, de a hidegben sokkal nehezebb volt evezni. Most már nem
tart sokáig, gondolta Augustine.
Naponta egyszer folytatta a kutatást a frekvenciák között a
kunyhóban, de a csend állandósultnak tűnt, az elszigeteltségük
teljesnek. Csak azért csinálta, hogy legyen valami dolga, valami
célja. Ahogy teltek a napok, és mind hidegebb lett, a kunyhóhoz
vezető út kellemes sétából kihívássá vált. Augie mindig
összeszedte hozzá az erejét, nem adta fel. Idővel már
semennyire nem volt képes evezni. Végül vékony jégkéreg állt
össze a tó partja mentén. Nem is baj, gondolta. Nem sokkal
ezután a nap leért a látóhatárra, s lement alá, mielőtt ismét
felkelt volna. A napkelte-napnyugta parádéi csodálatosak
voltak, órákig tartottak, tüzes narancssárgába borítva az eget,
lila sugarakat lőve fel rá, mielőtt kékké halványodott minden.
Ezek a napkezdeti és napvégi pillanatok ismét jelezték az idő
múlását.
A tó befagyott, majd felolvadt, aztán ismét befagyott. Egyik
délután, mikor a nap már lebukott a hegyek mögé, és egy időre
elbújt ott, hideg eső eredt el. A hűvös alkonyatban a csapadék
ónos szitálássá változott, majd puha hópelyhekké, amelyek
betakarták a tájat. Augie bement a székéről, amikor az eső
rákezdett, de a hóesésre ismét előbújt. Iris is csatlakozott hozzá,
leült a ládából készített lábtartóra, hogy együtt nézzék, ahogy a
táj kontúrjai eltűnnek a fehér takaró alatt. Amikor pár órával
később felkelt a nap a hegyek mögül, halvány tűzbe borította a
fehér csúcsokat, és amint magasabbra ért, a tundra is fehéren
ragyogott. A sarkvidék ismerős köpenye visszatért, hogy le se
kerüljön róla hónapokig.