Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

fülsiketítőnek tűnt a körülöttük süvöltő szél. Ekkorra a
gravitáció ereje már olyan nagy lett, hogy Sully bólogatni is alig
bírt. A turbulencia pár pillanattal később lecsillapodott, és
kinyílt a második ejtőernyő is, ezúttal gyengédebben. Sully úgy
érezte, mintha egy hatalmas, kozmikus tenyér tartaná,
miközben a Föld felszíne felé közeledtek. A szél hangja
alábbhagyott, ahogy lejjebb értek, végül a rettegés is kioldódott
az izmaiból. Készen állt a túlélésre – arra, hogy leérjenek a
talajra, és kinyissák az egységet –, és bár fogalma sem volt,
milyen világba fognak megérkezni, felkészült rá, hogy kiderítse.
Az egység tovább zuhant, és Sully már ki tudott venni egy kis
tiszta, kék foltot az égboltból a megfeketedett ablakon át. Még
ha végük is volt, még ha csak azért is jutottak el idáig, hogy
meghaljanak, e miatt a darabka ég miatt megérte. Hazaértek.
Harperre pillantott, aki még mindig őt nézte, és abban a
másodpercben jobban szerette, mint azt lehetségesnek tartotta
volna. Az ezernyi ajtó szélesre tárult.
–  Iris – szólalt meg a férfi. Senki nem szólította így már
nagyon régen, de Sullynak tetszett a neve csengése az ő
szájából. – Örülök, hogy eljöttél.
Sully lehunyta a szemét, és felkészült a földet érésre, abban
reménykedve, lesz még idejük arra, hogy ezt újra hallja. De ha
nem...
– Én is.