Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

Órákat töltöttek egymással szemben a konyhaasztalnál, a Kis
Földön. Sully néha felolvasott neki tömény tudományos
publikációkból, miközben a férfi edzett, a kapitány pedig
verejtéktől csillogó arccal gúnyolódott a nehézkes fordulatokon.
Sully készségesen válaszolgatott neki, bár a lelke mélyén
gyanította, hogy a férfi kérdései a kutatásáról az ő javát
szolgálják, nem a parancsnokét. Néha az otthonukról is
beszélgettek, arról, hogy mi hiányzik nekik, de ez egy
bizonytalan és veszedelmes változó volt. Egy ólomsúly, ami
minden egyes reményteljes érzésüket lehúzta a tudatuk sötét
mélységeibe.
Sully azon kapta magát, hogy egyre többet gondolkozik azon,
amit Thebes mondott neki: hogy hogyan lehet összetörve is
folytatni az életet. Tal, Ivanov és Devi összevissza keringtek,
vagy az emlékeikben, vagy a projekcióikban léteztek, és soha
nem voltak teljesen jelen, amikor Sully hozzájuk beszélt. Ő
igyekezett elejét venni, hogy ugyanez történjen vele is, próbált
csak a fogmosásra gondolni, amikor a fogát mosta, nem a
vancouveri házukat rekonstruálni fejben, vagy Jack kölnijének
az illatát, Lucy fürdésének a hangjait a földszinten, miközben ő
a tiszta, esetlenül összehajtogatott ruhákkal töltötte meg a
fiókokat. Amikor azon kapta magát, hogy egy másik évben és
másik helyen időzik, elszámolt tízig, és megkereste magát az
Aetherön, még mindig az aszteroidaövben, még mindig úton a
néma Föld felé. Ilyenkor félretette aznapra a jegyzeteit,
kikapcsolta a hangos gépeket, és visszaúszott a Kis Földre.
Érezte, ahogy a gravitáció húzóereje visszatér az izmaiba, a
szájában lévő étel lesüllyed a gyomrába, a copfja lecsusszan a