Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

csőrrel, kis, szürke gyíkokat és nagy zöldeket, afrikai
hiénakutyákat, ausztráliai dingókat, egy kóbor korcsot, amelyet
egykor etetett. Álmaiban a világ ismét nagy, vad és színes lett, és
ő is a részét képezte. Már a puszta létezés is lelkesítőnek tűnt.
Irányítótermek, tele zúgó berendezésekkel, hatalmas
teleszkópokkal, végtelen gazdagsággal. Meg gyönyörű nők is,
egyetemisták és városlakók, látogatóban lévő tudósok; Augie az
összessel lefeküdt volna, ha megteheti.
Álmaiban még fiatal volt, s éppen kezdett beleszeretni
önmagába. Egyre jobban megerősödött benne a bizonyosság,
hogy azt tehet és birtokolhat, amit csak akar. Okos volt,
ambiciózus, nagy jövőre hivatott. Publikációit a legjobb
folyóiratok tették közzé. Folyamatosan állásajánlatokat kapott.
Bekerült a Time magazin „fiatal tudósok” különszámába. Ezt a
dicshimnuszok és az elismerés hulláma követte, ami egészen a
harmincas évei végéig tartott. A munkájáról egyöntetű
tisztelettel írtak. A „zseni” szóval dobálóztak. Az összes
obszervatórium azt akarta, hogy náluk végezze a kutatásait,
minden egyetem azért könyörgött, hogy náluk tanítson. Nagy
volt rá a kereslet. Egy darabig.
De a delírium nem bánt kegyesen vele. A nap halványulni
kezdett, a csillagok eltűntek, az óra még mindig visszafelé
pörgött: visszaváltozott esetlen, pattanásos tizenhat évessé. Aki
egy elmegyógyintézet előcsarnokában nézi, ahogy két férfi a
zárt osztályra kíséri az anyját, miközben az apja aláírja a
papírokat a recepción. Kettesben maradt az apjával egy üres
házban, az erdőben vadászott vele, teherautóztak; egyik lábát
folyamatosan egy potenciális taposóakna felett tartva élt.