Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

rá, történt vele valami. Irisra gondolt. Hálát érzett a jelenlétért a
hiány helyett. Ez az érzelem olyan ismeretlen volt számára,
olyan váratlan, hogy elmozdított benne valamit, valami régit,
súlyosat és makacsat. És e mögött a valami mögött egy nyílás
támadt.
Az első napjaik során Irisszal az obszervatóriumban
időnként átfutott a fején, hogy mi lesz a lánnyal, miután ő
meghal. De a medve megpillantását követően, miközben a nap
egyre hosszabban időzött az égen, alaposabban elgondolkozott
ezen. Képzeletben túlsiklott a saját idővonalán, a lányéba. Azt
szerette volna, ha a gyermek valami mást is kap – kapcsolódást,
szeretetet, közösséget. Nem akarta tovább kifogásokkal
mentegetni a saját képtelenségét arra, hogy bármit megadjon
neki azon az ürességen kívül, amit önmagára kiszabott.
Miután a tudósok elhagyták a létesítményt, tett pár kelletlen
próbálkozást arra, hogy kapcsolatba lépjen az emberiség talán
létező maradékával, hogy kiderítse, mi történt odakint, a
birodalma jeges határain túl, de amint ráébredt, hogy a
műholdak hallgatnak, és a kereskedelmi rádiócsatornák
kikapcsoltak, felhagyott a kutatással. Elfogadta a gondolatot,
hogy nincs kivel kommunikálni. Hogy valami, minden, véget
ért. Őt nem zavarta a számkivetettség fizikai realitása – mindig
is ez volt a terve.
De azóta megváltozott a helyzet. Hirtelen fellángolt benne az
elszántság, hogy találjon egy másik hangot. A túlélők
létezésének lehetősége mindig ott ólálkodott a gondolatai
mélyén, ám még ha érdekelte volna is a dolog, az
obszervatórium elszigeteltsége logisztikailag feleslegessé tette,