Roppant egyszerű: tudták.
Még csak szimatolniuk sem kellett, mert James Harvey 2005
januárjában elment a braintreei lottóárusító üzletekbe, még
azelőtt, hogy a fogadószindikátusa elkezdett volna fogadni –
akkor még a nevük sem volt meg. A terv a kivihetetlenségig jónak
tűnt; kellett hogy legyen valami szabályzatbeli akadálya. Elment
tehát az üzletekbe, hogy megtudja, vajon az ő nagybani
szelvényvásárlási rendszere megfelel-e a szabályoknak. Nem
tudjuk, pontosan miről esett ott szó, de minden jel szerint
olyasvalamire jutottak, hogy „Rendben, kölyök, ugorj neki”.
Harvey és csapata néhány héttel később elkezdett játszani.
Gerald Selbee nem sokkal ezután kapcsolódott be; nekem azt
mondta, hogy 2005 augusztusában beszélt a lottóval foglalkozó
braintreei jogászokkal: közölte velük, hogy az ő michigani
társasága lottószelvényeket vásárolna Massachusettsben. Az
állam előtt nem volt titok a nagy volumenű szelvényvásárlás.
De miért engedhette meg Massachusetts Harvey-nak, dr.
Zhangnak és Selbeenek, hogy milliókat hordjon el az állam
pénzéből? Melyik kaszinó engedné meg, s nézné tétlenül, hogy a
játékosok nyerjenek a ház ellen?
Ennek a felgöngyölítéséhez egy kicsit alaposabban végig kell
gondolni, hogyan működik valójában a lottó. Massachusetts a
lottószelvényre kiadott 2 dollárokból 80 centet tartott meg. Ebből
a megtartott összegből valamennyi a szelvényárusítókhoz jut
jutalékként, és persze jut magának a lottó intézményének a
fenntartására is, a többi az állam közvetítésével a városi és vidéki
önkormányzatokhoz kerül; 2011-ben majdnem 900 millió dollár
blacktrush
(BlackTrush)
#1